ÁL(OM)PÁR

XIII. Emlékek

Szinte csak mi vagyunk itt ketten, rajtunk kívül alig néhány ember pihen elszórtam a homokban, de ők is elég messze tőlünk. Ami egyébként számomra tök fura, hisz pár órája még dugig volt a partszakasz kisgyerekekkel, idősekkel, párokkal, baráti társaságokkal, családokkal, most meg sehol senki.

- Olyan jó itt - mondom végül mosolyogva, míg a sima, sötétkék óceánt kémlelem.

- Gyönyörű, igaz? - kérdezi, de ő a látkép helyett engem pásztáz lehajtott fejjel tekintve, hogy az én kobakom az ölében pihen, így muszáj behajlítania a nyakát, ha rám akar nézni.

- Igen, az. Imádom minden egyes alkalmat, amikor itt lehetek. Főleg, ha láthatom a naplementét is.

- Nekem is ez a kedvenc helyem a városban, főleg este. Nem is értem, hogy lehetnek ilyenkor ennyire kevesen itt, elvégre este a legszebb a part. Először a naplemente, majd amikor szépen, lassan besötétedik, aztán jönnek a csillagok. Meg persze ilyenkor tök nyugodt az óceán is, mert már nem fúj a szél.

- Nagyon szeretek víz közelében lenni.

- Ha már víz. Mesélsz Arizonáról?

- Asszem' akkor még csütörtökön is itt feküdnénk - nézek rá fel mosolyogva.

- Nem probléma - vonja meg a vállát nemtörődően.

- Mit szeretnél róla tudni?

- Nem is tudom. Talán azt, hogy mitől olyan nagy szám az a hely, hogy Ashley Peterson örökre szerelmes legyen belé - mondja, én meg egy apró ásítás után felnevetek, bár nem csoda, hogy kezdek álmos lenni. Hosszú volt a hétvége, elvégre anya nem hazudtolta meg önmagát, állandóan csak vásárolt nekünk, csomagolt, főzött előre és szitkozódott, hogy miért csak az ,,utolsó pillanatban" szóltunk neki, hogy megyünk. Ha pedig ez az aranyos kis kör bezárult, akkor kezdődött minden elölről.

Persze nagyon is értékelem, hogy ennyi mindent tesz értünk, de azért ilyenkor rendesen túlzásba tud esni.

Viszont az például tökre jó benne, hogy bár állandóan rákészül a legkisebb dolgokra is, egy szó nélkül elengedi a két kiskorú gyerekét egy másik városba egyedül egy hétre. Tehát egy oldalról nagyon is laza szülő, hisz már tavaly is mentünk így, pedig én akkor csak tizennégy voltam. Lehet most páran úgy gondolják, hogy ez nem jó fejség tőle, hanem csupán nemtörődömség, viszont ez egyáltalán nem igaz. Anyával nagyon jó a kapcsolatunk, éppen ezért meg is bízik bennünk, és tudja jól, hogyha megígérjük neki, hogy minden rendben lesz és vigyázni fogunk egymásra, akkor az úgy is lesz. A szüleimről sok minden elmondható, de az, hogy nem foglalkoznának velünk és felelőtlenül viselkednének, az semmikép sem. Annyi az egész, hogy hisznek bennünk és nekünk. Ráadásul mellékesen megjegyezném hogy ott van az a tény is, hogy rengetek embert ismerünk onnan látásból, elvégre nagyon sok ideje járunk oda, így igazából nem is leszünk egyedül. Ha bármi baj lenne, csak elég átugranunk a szomszédba.

Szóval igen. Apáék simán elengednek minket egyetlen szó után, egyedül annyit kérnek mindig cserébe - jó, igazából csak anya -, hogy hívjuk fel őket néha és tájékoztassuk a dolgainkról, bár ez szerintem teljesen evidens. Illetve, hogy hadd csomagoljon nekünk - igen, ez szintén anya - mindenféle vackot; ilyen-olyan tisztítószert, ételt, naptejet, szúnyogirtót és ehhez hasonló dolgokat, amiket egyébként mi is meg tudnánk csinálni magunktól, de legalább megnyugszik, ha ő rakja el ezeket, mert akkor biztos benne, hogy megvan minden, ezáltal nem stresszeli magát folyamatosan. Ilyen a mi anyukánk.

Nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire görcsös és laza is egyben.

- Oké, lássuk csak. Ugye mint tudod, már a szüleim bőven a születésem óta ott voltak minden nyáron, amennyit csak tudtak. Ez leginkább attól függött, hogy mennyi szabadságot tudtak kivenni, de azért egy-két hetet mindig sikerült nekik elintézni, mert annyira szerették a helyet. Emlékszem, apa mindig azzal ugratott régebben, hogy anya jobban örült a születésem után a pár hónap szabadságának, amit kapott, mint nekem, mert így annyit tudott ott lenni Joeyval meg velem, amennyit csak akart - nevetek fel halkan, ahogy eszembe jut ez az emlék. És én még rendesen el is hittem kiskoromban, hogy anyu nem is volt boldog miattam. Jó, persze ez tarthatott kemény egy percig, aztán már mással foglalkoztam, de ez azért megmaradt. - Szóval tulajdonképpen én úgy nőttem fel, hogy minden egyes évben elmentünk a tóhoz, így szinte a kezdetektől úgy tekintek rá, mint egy második otthonra. Egyszerűen annyira gyönyörű a környék, a víz csillog, az ég kékebb, mint bárhol máshol, a levegő elképesztően tiszta, a légkör meg nagyon családias. Nem nagyon ismerem az ottani embereket, bár nyilván van jó pár ismerős arc, viszont mindenki annyira kedves mindenkivel. De komolyan, úgy érzem magam, amikor ott vagyok, hogy egy rajzmesébe csöppentem, ahol minden és mindenki olyan tökéletes, a gondok pedig elszállnak - mondom ábrándozva, miközben a csukott szemeim előtt ezer meg ezer képkocka rohamoz meg másodpercenként, amik mind egy-egy emléket tartalmaznak.