Tüzekről álmodva

3. Féligazságok és kinyilatkoztatások

| While collecting the stars, I connected the dots |
|I don't know who I am, But I know who I'm not |
| I'm just a curious speck that got caught up in orbit |
| Like a magnet it beckoned my metals toward it. |

______________| ➤ Y.u. 23 |_____

Mikor Rey szemei kipattantak, egy sötét helyen volt.
Felrepedezett, száraz földet érzett lábai alatt, tintasötét mennyezet borult fölé. A távolban szűrt fény jelezte a láthatatlan horizontot. Olvadtkék villám szakította át a levegőt előtte, minden figyelmeztetés nélkül; egy pillanatra megvilágította a talajba vájt mély szakadékot. A fénytől elvakulva hátra hőkölt, tekintetébe beleégett egy tömör, jeges sziklába vésett arc képe, melyet megpillantott egy kis időre. A föld remegni kezdett, felülről törmelék hullt alá. Minden a feje tetejére állt–

–és hirtelen Rey kiterülve feküdt a földön, eső dübörgött körülötte. Kezeivel feltolta magát, tántorgott, megcsúszott a tócsákban, melyeket a lángok narancsos fénye világított meg – a lángok pedig egy közelben kigyulladt citadellában növekedtek. A tűz szalagjai átterjedtek a fenséges fákra az épület körül, a koronák úgy égtek, mint megannyi gyilkos fáklya. Pár méternyire a lánytól egy köpenybe burkolózott alak görnyedt a föld fölé, kínzó nyögéseket hallatva. Egyik kezét felemelte és a mellette álló asztroszer droid fémtakarójára helyezte; saját ujjai is edzett acélból készültek, a villódzó fényben hátborzongatónak tűntek. Az ismeretlen feje Rey felé fordult, de mielőtt megpillanthatta volna arcát–

–látása elhomályosult, majd kitisztulva önmagának fiatalabb verzióját látta, ijesztően törékenynek tűnő karját Unkar Plutt húsos mancsa szorította.
– Ne! – sikoltotta a kicsi Rey, hangja megremegett, ahogy próbált kiszabadulni Plutt fogságából. – Gyere vissza! Kérlek, gyere vissza!
A lány követte fiatalabb énjének tekintetét, a Jakku homokos dűnéit látta, és egy doboz alakú hajó távolodó képét, meghajtói felmordultak, ahogy a gravitációval viaskodva haladt felfelé a rendszer egyik napja felé. Miként a jármű egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, úgy erősödtek a gyermek sikolyai, fájdalmasan hasítottak a levegőbe, mint egy kínzó, disszonáns dal.

A látkép elsötétedett, mintha a nap egy apró, pislákoló fényponttá zsugorodott volna össze. Rey hátra fordult, hogy megvigasztalja a síró kislányt–

–de az eltűnt, Rey egyedül volt egy sötét erdőben. Előtte egy furcsán ismerős fiatalember állt kísérteties szemekkel, friss vágás hasította ketté arcát.
– Egy senki vagyok – suttogta lágyan, sötét szemei szinte könyörögve néztek a lányra. – De akkor nem, ha veled vagyok.
A férfi hangja szólította Reyt, mintha visszaverődött volna a mellkasát betöltő űrben, ahogy egy száraz, sivatagos kanyonban végig csörgedező tiszta folyó zenéje. És a fájdalma – a férfi fájdalma velőtrázó volt a lány számára. Mert az ő fájdalma is volt; kezét az arcához emelte, arra számítva, hogy azt is ugyanúgy vér fogja borítani, mint az előtte állóét.

Helyette sós víz nedvességét érezte bőrén.

Szipogva tett egy lépést előre, kezét nyújtotta, de ahogy ujjai a férfi vállához értek, őt elnyelte a felkavarodó füstfelhő. Helyette egy sötét és természetellenes épület alakja tornyosult fölé, cakkos, már-már hegyes falai reménytelenséget ébresztettek szívében. Képek villantak Rey fejébe – egy hosszú folyosó, egy trónterem, egy kalapács és üllő. Az üllőn egy fekete maszk pihent – félkész csupán, az ezüsttel díszített szegélyek megvillantak a félhomályban. A szemek helyén hagyott sötét gödrök mintha el akarnák nyelni őt. El akart futni, de elbotlott és–