Prológus

618 80 9
                                                  

Különc. Furcsa. Haszontalan. Idióta. Bolond. Életképtelen.

Mi értelme? Mi értelme élni, ha mindenki ezt gondolja? Mi értelme élni, ha a saját anyám a munkába menekül előlem? Mi értelme élni, ha a saját apám elhagyott gyermekkoromban, mert nem bírt velem élni? Mi értelme élni, ha nincsenek barátaim? Mi értelme élni, ha magányos vagyok? Mi értelme élni, ha mindenki rajtam röhög még az iskolában is? Mi értelme élni, ha meg sem merek szólalni az emberek előtt? Mi értelme élni, ha haszontalan vagyok?

Mi értelme élni, ha meg is halhatok?

Mindössze egy lépés. Ennyi választott el a megváltástól. Egyetlen egy lépés választott el attól, hogy magam mögött hagyjam ezt az életet, hogy megszűnjek csalódásnak lenni. Mindössze pár centiméter választott el a megváltástól, a jobb élettől, a boldogságtól. Mindössze egy lépés. Ennyi kellett ahhoz, hogy anya végre megszabaduljon tőlem, hogy elkezdhesse élni a saját életét.

Lenéztem a mélybe. Nagyjából tizenkét méter magasan lehettem. Egy tizenkét méteres tölgyfa tetején álltam. Nem mondom, hogy egyszerű volt feljutnom, de más nem jutott eszembe. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Mindössze nyugalmat és békét szerettem volna. Csendet. Egy olyan helyet, ahol érek is valamit, ahol nem vagyok csalódás senkinek. Egy olyan helyet, ahol önmagam lehetek anélkül, hogy terrorizálnának.

De mégis, ahogy ott fent álltam, megjelent szemem előtt anya arca. Boldogan, sőt, büszkén mosolygott rám. Mindig kedves volt velem, amikor otthon volt - de sosem volt otthon, állandóan dolgozott. Vajon hiányoznék neki, vagy élne tovább az életét nélkülem? Lehet, hogy mégis itt kéne maradnom a kedvéért?

Reccs.

A fa vékonyabb ága, amelyen álltam, kezdte megadni magát. Egy reccsenés. Tizenkét méteres zuhanás. Vajon elég lenne ennyi, vagy ez túl alacsony, és túlélném? Talán egy másik fára kéne másznom, egy sokkal, de sokkal magasabbra, és onnan leugrani. Talán akkor sikerülne, talán akkor elhagyhatnám a világot, talán akkor nem lennék ekkora csalódás.

Reccs.

A gyomron megrándult. Az ág megadta magát, és letört. A szél süvített, a madarak elhallgattak, nem hallottam mást, csak saját, heves légzésemet. Egyik kezemmel egy faág után kaptam, és sikerült is megtartanom magamat. Ott lógtam pár percig, aztán feladtam. Úgy döntöttem, elég az életből és a nyomorúságból. Úgysincs senkinek szüksége rám, szóval... Elengedtem az ágat.

Zuhantam. Hangos puffanással értem földet, majd csak feküdtem ott, karomban iszonyú fájdalommal.

Aztán minden elsötétült.

Waving through a windowWhere stories live. Discover now