A történtek után - Pál utcai fiúk

Áts Ferenc

- Mesélő -

- Feri, add már fel! - kiabált oda egy vörösinges, a fiúnak, aki épp a földről állt fel. Már vagy ötödjére. A két Pásztor ellen verekedett. Egyedül. Azok ketten nevettek, de rajtuk kívül senki. Mindenki némán nézte a jelenet és levegőt is alig mertek venni. Volt, aki alig bírta megállni, hogy ne fusson oda és véget vessen ennek, volt aki inkább elment volna ettől a küzdelemtől, minél messzebb. Nem értették miért csinálják. Áts Ferenc egy vesztes csatába vezette a csapatát, ezért leváltják őt az idősebb Pásztorra. Ez nem volt kérdéses. Akkor meg miért megy ez az egyenlőtlen verekedés, amiben csak egyre jobban lejáratja magát az egykori vezér? Nem, nem is lejáratja, inkább csak egyre inkább megmutatja azt az oldalát, amit nem is hittek, hogy van neki. Egy gyenge, összetört. Gyenge? Nem, nem gyenge, csak... mégis. Ellökik, feláll, próbálkozik, de megint földre kerül. Ez most mi? Gyengeség mert elesik, vagy erő mert feláll, esetleg hülyeség, hiszen felesleges felállnia, megint elbukik majd megint? Nem tudom. Ő se tudta. Annyit érzett lelkében, hogy ezt kell tennie. Ezt diktálta neki valami. A bűntudat? A félelem? A vereség? A magány? Magány.. furcsa. Akik ismerik, kinevetnének engem, amiért ezt mondom. Bennük azaz egy Áts Feri létezik, akik kiáll eléjük, rendet tesz és árad belőle az a valami, ami a jó vezetőkből. Sose hitték volna, hogy ez a srác ilyeneket is érezhet. De őszintén, mit vártak? Mit várunk mi tőle? Tegyen úgy, mint aki nem tudja, hogy Nemecsek miatta halt meg? Tegyen úgy, mintha nem akarna szeretett csapata vezetője lenni? Tegyen úgy, mintha nem érezné az a kétségbeesést és magányt, ami ellepte őt? Nem lenne helyes. Ezt a fájdalmat most kell átélnie, vagy egész élete minden percében marcangolni fogja. Még ha meg is értem őt, akkor is nehéz elképzelni ezt a látványt, nem? Az a kiállás, akiről a Pál utcaiaknak is annyi jutott eszébe, hogy ,,milyen szép fiú ez az Áts Feri". Aki odament az ellenség területére, érezte a Nemecsekből áradó bátorságot, aki igazságos próbált lenni, vagy legalábbis minél inkább sportszerű. Ezt a képet láthatta valószínűleg önmagáról is. Most ez szilánkjaira hullott. A szemünk láttára, mégis tehetetlenek vagyunk.
- Miért nem maradsz ülve? Gondolom kényelmesebb, a hasad miatt, ami a rúgásomat megízlelte. 
- Márk, sose lesz belőled jó vezető, ahogy én se tudtam az lenni... - csend. Márk és öccse, utoljára rávetik maguk az ellenfelükre, majd elmennek, otthagyva őt. A vörös ingbe öltözött csapat tagjaiból páran nézik a földön ülő volt vezetőt, majd elmennek. Ki lassabban ki gyorsabban. Egy valaki meg is szólítja, de végül nem mondd semmit. Csendben és kimondatlan szavakkal követi csapatát. Ő meg végre egyedül marad. Fájnak az ütések, ahogy az is, milyen kevésre volt elég, az összes ereje. Még a földön marad picit, becsukja a szemét és csak érzi a fájdalmat. Nem csinál mást, csak átadja neki magát. Átjárja minden porcikáját, az összes sejtjét, de még a hajszálait is. Ezek után, hirtelen megszólal, csak úgy magának, suttogva.
- A rohadt életbe - majd felhúzza egyik lábát és ráhajtja a fejét. - Mindent elrontottam...

_______________
Hali! Tudom, ez nagyon rövid lett.. Emili és János történetét nem akartam ebben a részben folytatni Feri után, de ha Átsét tovább bővítem, túl sok lett volna a rizsa. Szóval bocsánat.