𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🆃🅷🅸🆁🆃🆈-🅾🅽🅴|

Hol van a lány?

Az emberek kíváncsi szemmel követték minden léptemet, szinte visszataszított, amit néhány ember mondott. Arthur, és barátnője Charlotte kézen fogva sétáltak mellettem, egy-két ember mosolyogva nézte őket, viszont a legtöbb figyelmet én kaptam. Hogy miért? Nos, valaki szépen videóra vette beszélgetésünket Landoval, és a világ most azt hiszi lemondok Auroreról, és ez nem tetszik senkinek sem. Szerintük érzéketlen tett lenne ez az egész, mivel Rore éppen most van olyan állapotban, hogy képes lenne felébredni. Egyáltalán nem esik jól feltételezésük, viszont valamilyen szinten megértem, hiszen tényleg egy hatalmas idióta vagyok, amiért ha egy pillanatra is, de le akartam mondani róla. Az egyedüli személy, aki képes lenne boldogságot hozni az életembe az Rore lenne, viszont kómában van, és én már nem tudom mit tegyek. Elkeserít a tudat, hogy tehetetlenül fekszik az ágyban, és én csak a kezét tudom fogni

Az utóbbi három évben órási harcot vívtam az ételekkel, hiszen sosem volt étvágyam enni. Mindig eszembejutott az az este, amikor az étteremben megkértem őt, hogy legyen a barátnőm. Kimondhatatlanul szeretem őt, és már 3 éve ott az a szorító érzés a mellkasomban, ha rágondolok.

-Hé, nyugi tesó - nézett felém Arthur - Ne foglalkozz velük. Ha egy ártatlan pletykának hisznek, akkor ne érdekeljen a véleményük. Mi tudjuk mi az igazság, és ez a lényeg, nem?

Arthur átkarolt, így mentünk tovább a privát részleg felé, el a kíváncsi tekintetek elől. Igaz, hétfő révén kevesebben vannak a ringen, és igazából nem értem, Arthur hogy tudott iderángatni. Az ajtót hangosan becsapva magam mögött levetettem magam egy fotelba, halántékom idegesen kezdtem dörzsölgetni

-Mi az, Charles? Elég sápadt vagy - kérdezte Arthur előttem guggolva. Úgy éreztem, a fejem szét akar robbanni, emellett pedig az a szorító érzés is ott van a mellkasomban, ami nem hagy nyugodni

-Nem tudom, fáj a fejem, de... Olyan fura érzésem van - pillantottam fel rá aggódva - Rossz... Olyan, mint amikor elvesztettük őt... - Arthur egyből értette, kire gondoltam. Azon a napon, amikor elvesztettük apát, pontosan ilyen rossz előérzetem volt, és senki se tudta mire vélni, egészen addig, amíg meg nem hallottuk a rossz hírt - Félek, Arthur... Pontosan olyan, mint akkor - a levegőt szaporábban vettem kelleténél, Arthur kezét óvatosan vállamra rakta

-Nyugi, lehet téves amit érzel - szorította meg szabad kezével enyémet - Szeretnél bemenni Rorehoz, hogy biztos legyél benne, hogy minden rendben? - tekintetem felkaptam Aurore neve hallatán, bólintottam egyet

-Igen, igen, igen - álltam fel, példámat követve Arthur is felállt - Te is szeretnél jönni, Charlotte? - néztem Charlottera, aki szinte semmit sem értett beszélgetésünkből, kíváncsian nézett körbe a szobában

-Ő... Igen, megyek - kapta felénk fejét - Hova is? - kínos nevetésére megforgattam szememet

-Aurorehoz - mondta Arthur

-Ja, igen megyek - bólintott egyet

-Akkor gyerünk, minél hamarabb oda akarok érni - léptem ki az ajtón - Arthur, te vezetsz - dobtam hátra a kulcsot, reménykedve hogy elkapja azt

...

-Hova sietsz ennyire? - kérdezte pár méterről mögöttem Charlotte

-Alig tudunk utolérni! - Arthur mondatára megálltam, majd megvártam hogy mellém érjenek - Miért sietsz ennyire? - kérdezte két levegővétel között

-Szeretném minél hamarabb megtudni, hogy minden rendben van-e Roreral - léptem be a kórházba, azonnal megcsapott a fertőtlenítős szag

-Nem is te lennél - jegyezte meg egy szemforgatás kíséretével Charlotte - Húzódjatok arrébb - szólalt meg Charlotte, mikor már Aurore szobája felé vezető folyosón voltunk. Charlotte óvatosan meglökött minket, így a falhoz szorítva figyeltem, ahogy 5 orvos sietve egy kórházi ágyat tolva elhalad mellettunk, miközben az egyikőjük nehezen, de a lány mellkasát nyomogatja. Csak egy apró részletet láttam a lány arcából, de az is épp elég volt, hogy az aggodalom miatt Rore szobája felé rohanjak

-Miért rohansz már megint? - kiáltott utánam Arthur. Nem érdekelt senki, és semmi, az sem hogy néhány embernek véletlen nekimehettem, csak futottam, majd Aurore szobája előtt megálltam, és gondolkodás nélkül benyitottam. Az egyetlen dolog, ami megragadta figyelmem az az ágy üres helye volt. Hiányzott az ágy... Pont az az ágy, amin 3 éve Aurore fekszik.

-Hova tűnt!? - kérdeztem hangom felemelve - Hova?! - vettem gyorsan a levegőt, éreztem hogy szédülni kezdtem

-Charles, miért kia.. - jött be Arthur a szobába, mögötte pedig Charlotte kukucskált ki -..bálsz? Hol van Aurore? - jött mellém, így együtt néztük az üres helyet

-Nyugodjanak le kérem! - jött be egy nővér a szobába - Nem csaphatnak zajt, különben ki kell tennem önöket a kórházból!

-Akkor árulja el kérem, hol van a lány? Hol van Aurore? - néztem hátra a nővérre könnyes szemekkel

-Leállt a szívverése, így azonnal bevitték a műtőbe, hogy újraélesszék. Most kérem pedig jöjjenek ki, és hagyják aludni a betegeket - nézett ránk parancsolóan a nővér, viszont nem tudtam megmozdulni. Egyszerűen nem ment.. Annyira lesokkolódtam, hogy nem bírtam megszólalni, csak tátogtam, mint egy hal. Hirtelen úgy éreztem, a falak közeledni kezdenek felém, és pánikolni kezdtem. Ez nem történhet meg!

-Aurore nem hallhat meg! - kiabáltam, miközben a földre rogytam

2019 november 9

Ezer bocsánat, amiért ilyen lett a rész hangulata, és ha van benne vmilyen helyesírási hiba, de eléggé a padlón érzem magam, viszont úgy érzem írnom kell, mert nem szeretnélek titeket cserben hagyni, remélem megértitek! 💔🖤