lehetek a hősöd | pjm

36

Jimin

A karomat nyújtva, hallgattam Kai és Taemin beszélgetését, miközben, arra vártunk, hogy a lányok is bejöjjenek a terembe és kezdetét vegye végre a táncóra. Az utóbbi időben az összes foglalkozásra eljöttem, valamint az edzőterembe is többet jártam a kelleténél, hogy eltereljem a figyelmemet Ahrinról. Tudom nem volt szép, hogy egyik napról a másikra kiszálltam az életéből, de nem volt más választásom. Így is túl messzire mentem, így is túlságosan kezdtem beleszeretni, egyszerűen nem folytathattam. Nem bírtam így Kai közelében lenni, és ez egyszerűen elpusztított belülről.

Csakhogy nem számítottam rá, hogy a tudat, hogy Seo Ahrin már nem része a mindennapjaimnak, tönkre fog tenni konkrétan. Állanódan ő járt a fejemben, vele akartam lenni és csak szimplán hallgattam volna azt is, ahogy lélegzik, miközben köré fonom a karomat és magamhoz ölelem. De nem tehettem. Távol kellett tartanom magam tőle, mielőtt átlépünk határokat, amiket nem volna szabad.

Chanyeol hazaköltözése otthon szinte a feje tetejére borított mindent. Apa és a bátyja szinte fejüket vesztve próbáltak megoldást találni, hogy hogyan tudnák eltolni Chanyeol kinevezését a tengerentúlon. Ám, ez meglepően nehéznek bizonyult tekintve, hogy jelenleg az unokatesómnak esze ágában sem volt visszamenni San Franciscoba, ugyanis magába szippantotta a szerelem nevű álnok lény. Rosé és ő elválaszthatatlanok lettek. Akárhányszor beszéltem Channal, állandóan azt hallgattam, hogy Rosé így, meg úgy, ezért egy idő után meguntam és megmondtam neki, hogy örülök a boldogságának, de már kicsit túlzásnak tartom, hogy nem tud másról beszélni. És nem is hazudtam. Jó volt látni, ahogy lassan kilábal a Wendy okozta csalódásából és újra bontogatja a szárnyait nők terén, ami miatt aggódtam is kicsit. Túl hamar jött, túl gyors volt a tempójuk, így szerintem jogos volt kissé a félelmem. De ezt nem tettem neki szóvá. Csendben maradtam és úgy döntöttem csak, akkor pofázok bele a dolgaiba, ha elérkezik az ideje.

Anyám otthon valami elviselhetetlen lett, szó szerint, annyira, hogy nem bírtam egy fedél alatt élni vele ezért az elmúlt két hétben majdnem minden napomat a házban töltöttem Taehyunggal és Baekhyunnal, akik még örültek is nekem, hogy ott vagyok és állandóan kérdezgették miért nem költözök már be végleg. Nem mondtam nekik semmit, mert nem volt erre jó válaszom. Én sem tudtam, hogy mi a fenéért lakok még otthon, amikor utálok oda hazajárni.

Sóhajtva megráztam a kezeimet és miközben a fejemmel kezdtem körzéseket csinálni az ajtó felé pillantva, egy másodpercre elakadt a lélegzetem. Rosé és Ahrin léptek be a táncterembe, ami nem csak engem lepett meg, hanem a mellettem állókat és a bent tartózkodókat is.

- Ahrinie! – köszöntötte széles mosollyal a lányt Hobi, mire az említett magára varázsolt egy mosolyt és zavartan intett a többieknek. – Hetek óta nem láttalak! Minden oké veled?

- Persze csak beteg voltam, és dolgoznom kellett. – válaszolt Ahrin kiigazítva konytából előre hulló haját az arcából, amitől akaratlanul is nyelnem kellett egyet. Hogy lehet egy lány ilyen intenzív hatással rám. – Sajnálom, hogy nem tudtam járni...

- Ne szabadkozz, örülök, hogy most itt vagy! És te is Rosie! – biccentett a másik felé is. Már éppen nyitotta volna Hoseok a száját, hogy a szőkeségnek is intézzen néhány szót, amikor egy másik frufrus táncostársunk rontott rá Ahrinra a terem másik feléből és az ölelésével konkrtétan majdnem felborította a lányt.

Mosolyogva figyeltem őket, majd a szemem sarkából Kaira pillantottam, aki látszólag teljesen össze volt zavarodva a kialakult helyzettől.

- Hé, minden oké? – böktem a könyökömmel őt oldalba, mire rám kapta a tekintetét. – Tudtad, hogy Ahrin ma jön táncra?