Anime one shots I. (Befejezett)

Kirishima Eijiro x Reader; Sose feledd: Szeretlek!

Anime_Kpop_Fnaf_fan kérésére, remélem tetszik :3 <3 

WARNING! Ez a rész halálesetet tartalmaz, valamint (véleményem szerint) elég szomorúra és depresszívre sikerült! Ha nem bírod vagy nem szereted az ilyet, ne olvasd el, köszike :3 Oh, és egy kis tájékoztatás a résszel kapcsolatban: Főhősnőnk CF-es, vagyis cisztás fibrózisban szenved. Az ötlet a "Két lépés távolság" c. film ihlette. Jó szórakozást!

[Név] szemszöge

Lassan mintha már hazatérnék, úgy lépek be a kórház területére. Amióta az eszem tudom, ide járok, gyakran több hónapra is beköltözöm.

Ahogy eddig is mindig, most is hoztam magammal a dekor díszeim, melyekkel otthonosabbá és komfortosabbá tehetem a számomra kijelölt szobát. A szüleimmel az oldalamon cipekedtünk, mindenkinek köszönve, hisz minden itt dolgozót ismerek. A nővér bevezetett a szobámba minket, majd kihívta anyáékat, hogy beszéljenek.

Amíg ők kint megbeszélték, hogy mi fog rám várni itt, bár a szüleim már tudták, azért elmondták nekik, addig én elkezdtem kipakolni. Szerencsémre van egy hatalmas parafa tábla az ágyam melletti falon. Oda mindenféle rajzot, képet és posztert kitettem, amit csak hoztam. Az ágyam fölé felhelyeztem a világító, LED-es látványfényeim. A plüsst, melyet a barátomtól kaptam, az ágyamra helyeztem, ahogy kedvenc párnám is. A bőröndöm, melyekben a ruháim vannak, csak betettem a szekrénybe. A kis neszesszerem pedig az egyik kis polcra tettem, a szekrényen belül.

Nagyot sóhajtva néztem körül, de elkapott a köhögés, szóval kissé bekönnyezve köhögtem a könyök hajlatomba, miközben az ágyra ültem. A feljött köpetet pedig a mosdóban köptem ki, mely a szobámban volt. Hideg vízzel kicsit megmostam az arcom, majd a mosdókagylóra támaszkodva bámultam magam a tükörben.

Vékony alakot láttam visszanézni. Kulcscsontom feltűnően kint virít, szemeim alatt karikák, arcom beesett. Felhúztam a pulcsim és megpillantottam a sebeket. A hegeket és a kis csöveket melyek a túlélésem segítették. Csak reménykedhetek, hogy új tüdőm lehet. A mostani... Van egy olyan érzésem, hogy kezdi feladni a szolgálatot. De küzdök. Nem adhatom fel. Addig nem, amíg van, akiért érdemes élnem. Ők pedig a szüleim és Eijiro, a barátom. Nem tehetek mást, mint mindent, amit a papírom ír, pontról-pontra betartok. Muszáj. Muszáj, vagy meghalhatok. Bár egyszer az is bekövetkezne, de jobb lenne később. [...]

Délután van, pontosabban 16:08. A szüleim már elmentek, itt hagytak. Én pedig az ágyon ülve rajzoltam, miközben vártam a személyt, akit egész nap vártam. Szerencsémre nem is kellett olyan sokat várnom rá, szinte betört az ajtón.

- [Nééév]!- sietett hozzám hatalmas vigyorral arcán és megölelt majd arcom sok-sok nyálas puszival lepte el.

- Szia Ei!- kuncogtam visszaölelve őt.- Már hiányoztál. Hogy ment a suli?

- Minden szuper! Az osztálytársaim jófejek, még új barátokat is szereztem!

- Na, ennek örülök. Nagy szó, hogy bejutottál a U.A.-be. Büszke is vagyok rád!- fogtam kezeim közé az arcát mosolyogva, mire megfogta a kezeim és belepuszilt a tenyerembe.

- Amint végzek ott, elviszlek [olyan hely ahova mindig is el akartál jutni] egy kisebb-nagyobb nyaralásra.- mosolygott édesen.

- Már alig várom.

Be kell valljam, kissé elérzékenyültem. Eijiro nagyon érett a korához képest, bár csak egy év van köztünk. Ő októberben lesz 16, én pedig nem olyan rég töltöttem a 17. életévem. Már 2 éve együtt vagyunk, és nagyon szeretjük egymást. Mindig is támogatott és ott volt nekem. A legutóbbi tüdő átültetésemen is ott volt. Akkor, mikor elaltattak, őt láttam utoljára, majd mikor felébredtem a szobámban, őt láttam meg elsőnek. Tisztán emlékszem, hogy az ágyam mellett ült, a matracra hajtotta a fejét, kezével az enyém fogta és aludt. Ez volt 6 éve. Akkor még csak barátok voltunk, de már akkor is nagyon sokat jelentett nekünk a másik. Nem hagyta, hogy elbizonytalanodjak és mindig, de tényleg minden alkalommal mosolyt tudott csalni az arcomra. A legszomorúbb pillanataim is feldobta, nem hagyta, hogy elnyeljen a sötétség, mely a betegségemből adódik.