tegnap » 𝟏𝟓 𝐃𝐖𝐂 ft. stucky

iii. feledésbe merülve

 ━━━━━━━━━━━━

egy megkopott emlék lettem csupán a szemedben egy messzi múltból.

 ━━━━━━━━━━━━

Hát elfelejtetted?

Elfelejtetted, Steve?

Elfelejtettél mindent, amit együtt éltünk át?

Elfelejtetted azt a sok átjátszott órát? 

Elfelejtetted, amikor a kuka melletti kacatokból hajót építettünk? Hogy te voltál benne a Kapitány, pedig nagy volt rád a Papa sapkája, de én mégis megengedtem, hogy te legyél a vezér, és én pedig húztalak magam után a poros utcán?

Elfelejtetted, hogy amikor elestem, és olyan csúnyán lehorzsoltam a térdem? Hogy mennyire sírtam, de te odajöttél megvigasztalni, és a Mama helyett is adtál gyógypuszit a sebemre?

Elfelejtetted, hogy én mindig elhagytam a cuccaimat, és mindig te adtál nekem ceruzát az iskolába? Hogy nálad mindig volt, mert te minden egyes órán rajzoltál? Hogy mennyire szidtak téged érte a tanárok, de te mindig kiálltál magadért? Elfelejtetted, hogy mennyiszer rajzoltál le engem, én meg csak néztelek és néztelek alkotás közben, ahogy koncentrálva kidugtad a nyelvedet az ajkaid között, és időnként rám pillantottál azokkal a gyönyörű kék szemeiddel?

Elfelejtetted, amikor háborúsdit játszottunk a szomszéd gyerekekkel? Hogy te voltál mindig a legkisebb és a leggyengébb, de egyben a legharciasabb is? Hogy a hátamra felugorva mi voltunk a legfélelmetesebb páros? Hogy hiába én kiabáltam a leghangosabban, te voltál az, aki beugrott elém, ha az ütést várva gyáván szorítottam össze a szemem?

Elfelejtetted, hogy én voltam az a Mamád mellett, aki ott ült a betegágyad mellett? Hogy amikor olyan nagyon beteg voltál, de Mrs. Rogersnek dolgoznia kellett mennie, ellógtam a suliból, csak hogy veled legyek, pedig mennyire féltem a tanárok haragjától?

Elfelejtetted, hogy te voltál az, aki megtanított írni? Hogy én mennyire utáltam az egészet, mert össze-vissza remegett a kezemben az az átkozott ceruza, de te türelmesen tanítottál, fogtad a kezem órákon keresztül is, amíg egész tűrhető - bár a te gyöngybetűidhez soha fel nem érő - macskakaparást ki nem csavartál a kezemből?

Elfelejtetted, hogy a nagyobb fiúk mindig olyan csúnyán összevertek? Hogy mennyire dühös voltam mindig? Hogy mennyire dühös voltam mindig magamra, amikor nem voltam ott melletted? Hogy amikor egy srác eltörte a kezedet, még a Papa puskáját is leakasztottam a falról nagy mérgemben?

Elfelejtetted, hogy mennyi bajt kevertünk együtt?

Elfelejtetted, amikor véletlenül majdnem felgyújtottuk a sulit, mert a kémia szertárban bujkáltunk a nagyok elől, és feldöntöttük azt a sok üvegcsét? Emlékszel arra a rengeteg üvegszilánkra, és arra az iszonyatos büdösre?

Elfelejtetted, amikor iskola helyett együtt csavarogtunk az utcákon? Hogy csak ültünk a híd szélén lógázva a lábunkat a mélybe? Hogy a zöldségestől elcsent almákat rágcsáltuk? Hogy a tűzlépcsőkön fogócskáztunk, és csak úgy dübörgött alattunk az egész vasszerkezet? Hogy hogyan megkergetett minket mindig az a mogorva szomszéd bácsi a botjával? Hogy mennyiszer elkapott minket, mert te lassabban futottál, én meg nem hagytalak ott téged?

Elfelejtetted, mennyire sírtam, amikor az első lány kigúnyolt az egész iskola előtt? Hogy te akkor is ott vigasztaltál, meg még abban a rengeteg esetben, amikor egy lány miatt szomorú voltam? Hogy mennyire önző voltam, hogy ott sajnáltattam magam már a hetedik miatt, amikor téged mindenki csak levegőnek nézett?

Elfelejtetted, mennyit súgtunk egymásnak és puskáztunk a vizsgáinkon, még sem buktunk le soha?

Elfelejtetted, hogy én voltam az, aki melletted állt, mikor meghalt a Mamád?

Elfelejtetted, mikor egyszer csak beállítottam hozzád az egész cuccommal, mert a Papa kidobott otthonról? Hogy először azt hitted, éppen az aktuális lány miatt volt a balhé? Pedig nem, hanem azért, mert volt merszem bevallani, hogy meleg vagyok? Hogy miattad volt? Mert mindig, minden miattad volt, Steve Rogers?

Elfelejtetted, hogy mennyit dolgoztunk együtt az albérlet áráért az újságkihordáson keresztül a metsző hidegben való rakodásig? Hogy mindig mondtam, menj haza Steve, mert beteg leszel, de te akkor sem hagytál magamra?

Elfelejtetted azt a sok átbeszélgetett éjszakát?

Elfelejtetted az első, bátortalan csókunkat?

Elfelejtetted, milyen lelkesen csillogott a szemünk, mikor megtudtuk, hogy kitört a háború a messzi tengerentúlon? Hogy amint kiderült, hogy mi is beléptünk a vérontásba, elsőként rohantál önkéntes jelentkezőnek? Hogy mennyire letört az elutasítás, de te próbálkoztál tovább, próbálkoztál volna akár századszorra is?

Elfelejtetted, mennyire kiborultam az elutazásom előtti este? Hogy mennyire bőgtem, hogy ott kell hagynom téged? Hogy mennyire féltem, hogy távol leszek tőled? Hogy te voltál, aki megvigasztaltál? Hogy azt mondtad, én mindig ott leszek veled?

Elfelejtetted, hogy minden nap írtad nekem a rengeteg leveledet? Amiből alig három ért célba, de téged nem érdekelt, te írtad minden egyes nap őket? Hogy te voltál az egyetlen dolog, ami életben tartott abban a pokolban?

Elfelejtetted, hogy te voltál, aki megmentett a náci tudós karmai közül? Hogy mennyire örültem a felbukkanásodnak? Hogy képes lettem volna inkább élve elégni, minthogy otthagyjalak téged?Hogy képes lettem volna meghalni érted, Steve Rogers?

Elfelejtetted, mennyi sikeres bevetést hagytunk magunk mögött, te és én? Hogy mennyiszer cipeltél a hátadon sebesültként, akárcsak én téged gyerekkorunkban? Hogy nem volt elég a legnagyobb háború sem, hogy minket szétszakítsanak?

Elfelejtetted azt, amikor lezuhantam a vonatról? Hogy tudtam, meg fogok halni, bármennyire is rettegtem és üvöltöttem, büszke voltam meghalni érted?

Elfelejtetted, hogy bár te soha nem akartál senkit sem megölni, a halálom után kegyetlenül bosszút álltál értem?

Elfelejtetted, hogy hetven éven keresztül a érted ordítottam kínomban, abban bízva, hogy egyszer csak felbukkansz, megmentesz majd engem, mint mindig? Hogy már azt sem tudtam, ki vagy, de mégis bíztam abban, hogy eljössz, kiviszel onnan?

Elfelejtetted, hogy nem volt elég az a hetven év agymosás, hogy téged kitöröljenek belőlem? Hogy nem is tudnak kitörölni téged, mert a te lelked egy kis darabja ott dobog minden egyes porcikámban?

Elfelejtetted, hogy 117 nemzettel és a barátaiddal mentél szembe értem? Elfelejtetted, hogy kétszer is eldobtad azt az átkozott pajzsot miattam? 

Elfelejtetted, hogy kaptunk egy második esélyt a boldog életre?

Elfelejtetted, hogy te voltál az, aki fogta a kezem a rémálmaim közben, te voltál az, aki segített legyőzni az engem belülről felzabáló démonokat?

Elfelejtetted, hogy mielőtt elporladtam volna, a te neved volt az utolsó szavam? Hogy mindig is te voltál és leszel az utolsó szavam, Steve Rogers?

Elfelejtetted, hogy azt mondtad, te mindig ott leszel mellettem?

Elfelejtetted, hogy azt mondtam, hogy te voltál az egyetlen ok, amiért nem öltem meg magam?

Elfelejtetted?

Elfelejtetted, Steve Rogers?

Miért hagytál hátra, mint egy felesleges terhet? Miért hagytál magamra egy olyan világban, ahol senkit sem ismertem rajtad kívül? Miért hagytál magamra egy olyan világban, ahol csakis te ismertél úgy, ahogy még én sem saját magamat?

De most már te sem ismersz.

Csupán egy halványodó emlék lettem valahonnan a messzi múltadból. Egy másik, lecserélt életedből.

Leéltél nélkülem egy új életet.

Már nem is ismersz.

Csak egy árny vagyok a messzi tegnapból.

Egy feledésbe merült barát emléke.