Haver, ne olvasd a naplómat!

VII. Megtört a jég (09.17.)

09.17.
By D. D.

BRÉKING: Orsi lesz a párom a szalagavató táncon! Még én magam sem hiszem el, hogy ennyire szerencsés vagyok. Az utóbbi két napban eléggé el voltam kenődve miatta, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi esélyem nála, de most talán kezd végre megtörni a jég? Ő hívott el magától engem irodalom óra közepén, aztán körülbelül olyan eufóriában voltam, hogy madarat lehetett velem röptetni. (Áh, ez elég nagypapásan hangzott, de értitek.)

A jókedvem aztán sajnos nem tartott túl sokáig, mert az irodalom óra utáni szünetben sikeresen összebalhéztunk Auréllal a fentebb említett hír miatt. A hülyéjébe nem tudom mi ütött, de kapott egy féltékenységi rohamot és elkezdett megjegyzéseket tenni Orsira, a tánc skilljeinkre meg hogy milyen béna az, hogy egy lány kért fel engem táncolni és nem fordítva történt. Bevallom, hogy elég szarul esett ez tőle, mert pont nem a legjobb barátomtól vártam volna ilyesfajta gyerekes cseszegetést, hanem maximum Dávidtól. A következő órán egyáltalán nem is szóltam hozzá; annyira felidegesített, hogy aztán nem is ültem mellé, pedig németen még nem vagyunk szétültetve.
Azt hiszem a silent treatment tökéletesen megtette a hatását, mert az uccsó órán lényegében bocsánatot kért tőlem és mint kiderült, igaz volt a gyanúm: féltékeny volt rám, amiért nekem sikerült összeszedni egy csajt a táncra, neki meg nem.

Egyébként annyira idióta. Soha nem látja be, de ötször népszerűbb az osztályban, mint én és (sajna) még a testi adottságai is ötször jobbak az enyémnél. (Oké, a menőcsávó Holteligazgató-Fia-Vagyok Dávidot sajnos senki sem überelheti, de a lányok valszeg a maffiakölyök után Aurél képére olvadoznak leginkább.) Nem mondtam el neki, de ha kicsit több lenne a hite magában, akkor simán megkaphatna bárkit, akit csak akarna. Ebben biztos vagyok.

Amúgy a délutánt lényegében ezután már szent, testvéries békében töltöttük és ismét nagyon jól éreztem magam. Ebéd után Auval beültünk az új kedvenc kocsmánkba a József Attilára dumálni, ahol a pultoscsaj már fel is ismert minket és kaptunk kedvezményt a sörünkre! (Igen, valszeg ez is Aurélnak köszönhető és nem nekem.) Aztán este még nem volt kedvünk hazamenni és kedves haverom rábeszélt egy mozira is.
Először nem akartam belemenni, mert otthon készülni akartam a holnapi fellépésre, de igazából mivel már ötszázszor elgyakoroltam az egészet, ezért végül beadtam a derekamat. Na jó... meg őszintén szólva semmi kedvem nem volt anyámmal és apámmal találkozni, talán ez is közrejátszhatott a döntésemben.

Végül nem bántam meg egyáltalán. Egy nagyon-nagyon idióta vígjátékot néztünk meg, ami igazából annyira szar volt, hogy már jó. Igazából végig a színészeken és a béna rendezésen röhögtünk, Aurél akkora faszságokat talált ki, hogy tőlünk zengett a mozi. Fájt az arcom a röhögéstől, amikor végül kijöttünk. Este tízkor úgy értem haza, hogy teljesen elfeledkeztem minden másról.

Most pedig öt perc múlva fél tizenkettő és még mindig egy kétszáz wattos vigyor van a fejemen. Tudom, hogy holnap reggel egy gyomorgörccsel fogok ébredni a tehetségkutató miatt és majd szétizgulom az agyam, de most úgy érzem, hogy nincs, ami megállíthat!