•°•°Zavaros°•°•

26 4 2
                                                  

Benyúlt a zsebébe és elővette a zsepit. Én pedig végre kifújhattam az orrom.

Nagyon hálás vagyok neki. Hiszen azok után,hogy én olyan gonosz voltam vele. Nem vártam tőle,hogy rendes legyen...
Azt vártam,hogy a képembe röhögjön,vagy hasonló... Mindig is reménykedtem abban,hogy a nagy egója mellett vannak érzelmei,ha nem is sok,de legalább vannak.

Érzelmek... Igen az ő érzelmei...
Miért gondolok én az ő érzelmeire?
Hamar fel vett az arcom egy csodálatos vörös árnyalatot. Ami akkor is kirikított volna,ha este lett volna.

-Kö-köszönöm-ezúttal is szeretnék magamnak szívből gratulálni az egyszerű szavak összetett kimondásáért. Megnehezítem a saját életem...

-Semmiség- mi az,hogy SEMMISÉG?! Szerintem ez nagy dolog... Nagyon jól esett,hogy törődtél velem...

Heeee??? De miért???
Az összes vér ami a testembe van az mind felment a fejembe. Olyan iszonyatosan zavarba jöttem... Miért volt velem kedves,ha eddig egy normális mondatot nem tudtunk egymáshoz szólni?

Jack visszajött.

-Hamarosan be mehetünk.

-Király! Már azt hittem ide fagyok.

Aztán rám nézett Jack és aggodalmat véltem felfedezni az arcán.

-Minden rendben?-nem tudtam mire gondol. A vörös képemre,vagy talán még mindig látszik az,hogy sírtam.

Gyorsan el kezdtem bólogatni.
-Persze. Jól vagyok.- érdekes most nem dadogtam.

Hamarosan nyitódott a nagy ajtó előttünk. Végre be mehetünk. Bent jó meleg volt. Mi gyorsan le vettük a kabátokat és egy szép fogasra akasztottuk. Mellesleg itt bent minden szép volt. Mindenhol fotók voltak. Híres és kevésbé ismert emberekről.

A folyosóról beértünk egy nagy terembe. Ahol különféle típusú hátterek voltak felállítva, és mindenfelé emberek meg fényképészek voltak. Hirtelen két gondolat kavargott a fejembe:
1. Utálok fényképezkedni.
2. Itt minek vannak ilyen sokan?

Nem mintha félnék az emberektől,mert hát előadó művész vagyok. Szóval hozzá kellett szoknom ahhoz,hogy sok ember figyel. Dehát a színpadon csak leéneklek pár számot,aztán gyorsan lemegyek. Itt meg pózolgatni kell meg mosolyogni...

Lehet nem is az emberek zavarnak,hanem Takony.

Erre a gondolatra már nem sikerült választ találnom. Mert egy szemüveges nő megragadta a karomat és elkezdett egy ajtó felé húzni. Egy cseppet megijedtem,de aztán rájöttem,hogy ő csak egy sminkes,vagy valami olyasmi. Egy magas nő volt. Nagyon magas. Tőlem egy fejjel nagyobb. Mondjuk az nem túl nagy teljesítmény, hiszen én elég alacsony vagyok. Még egy kis Takony is lehagy.

A szobában még két személyt láttam. Nem tudom mire ez a nagy felhajtás. Ez csak egy kép.

Kiderült,hogy a magas nő a fodrász. A kisebb szőke hajú lány aki full rózsaszínben volt az a sminkes. És még egy erősebb testalkatú leány aki a stylist.

A szőke lány elővett egy szemöldök csipeszt. Ó jajj...

-Nem lehetne...

-NEM!-próbálkozásom hiábavaló volt. A fájdalmas szemöldök szedés után jött a smink. Bár nem tudom minek . Hiszen pasi lennék,vagy valami olyasmi. Jó persze nem először sminkelnek. De akkor is... Az a maradék férfiasságom is oda.

Ezután jött a hajam amivel nem vacakolt túl sokat a fodrász.

Megnéztem magam a tükörben. Hmmmm...
Annyira nem is rossz. Mármint így hozzám képest. Most nem úgy nézek ki mint aki soha nem alszik,mert a smink pont elfedte a szemem alatti feketeséget. Még a hajam is egész szép lett. Valahogy rendbe tudta szedni rakoncátlan hajtincseimet. Amire én sosem voltam képes. Ezért mindig úgy nézek ki mint egy csöves.

Már ki is akartam menni,hogy minél előbb túl essek ezen az egész fényképezkedésen. De még hátra van a ruha...

Végül egy fehér felsőt kaptam egy fekete bőr dzsekivel, meg egy fekete nadrágot. Egy fekete vans cipővel.

Egész jól éreztem magam a bőrömben. De ekkor kijött az ajtón Takony.

Fekete pólóban volt, farmerban meg egy magasszárú fehér Nike lábbelibe. Egyszerű volt,de mégis nagyon szép.

A szívem kihagyott egy ütemet. Csak bámultam.
És megint nagyon elvörösödtem. Nem is vettem észre mikor közelebb jött,és elkezdett beszélni.

-Bocs n-nem figyeltem. M-mit mondtál?

-Semmi. Csak meg kérdeztem,hogy szerinted milyen?-közben csak lazán magára mutatott. Tökéletes mint mindig. Gyorsan félre néztem,hogy ne kelljen látnom,mert biztosan elhaláloznék szívrohamban. A kezemmel kezdtem babrálni zavaromban.

-Jól nézel ki-mondtam ezt olyan halkan,hogy én is alig hallottam.

-Micsoda? Nem hallottam.-mondta azt pimasz magabiztossággal a hangjában.

-Nagyon jól nézel ki!- mondtam már elég hangosan.

-Na látod ezt akartam hallani- rá pillantottam,bár ezt pont rosszkor tettem. Mert épp beletúrt a hajába. Abba szép szőkés-barna hajába. A mai nap folyamán én még biztosan meghalok...

-Na gyertek-szólt az egyik fényképész. Mi pedig engedelmesen odamentünk.

Beállított minket valami csillagos háttér elé. Így tökre úgy nézett ki mintha csak este lett volna.

-Menjetek közelebb egymáshoz!-hallottuk meg kedves fényképészünk első intrukcióját. Dylan közelebb jött egy pár lépéssel. Én viszont előbb egy nagyon nyeltem és próbáltam nem úgy viselkedni mint egy kislány. Mert eddig eléggé úgy viselkedtem. Én is közelebb mentem.

-Még mindig nagyon távol vagytok. Menjetek még közelebb.- nem tudom, hogy ennek a kedves embernek mi a célja ezzel,de ha annyi fizikai erőm lenne,amennyi nincs, akkor már halott lenne.

Még egy lépést tettünk egymás felé. Még sosem voltam ilyen közel hozzá.

-Most nézzetek egymásra- te hülye vagy ember!?
Ez nem egy romantikus popzene ami csöpög az érzelmektől,hogy jujj,de nagyon jó dolog a szerelem. Ez két ember,két különböző stílus találkozásáról szól. Ennek semmi köze a romantikához. Szerencsére.

Mondjuk nekem nincs szükségem romantikára,hogy az arcom full vörösre váltson és a szívem kiugorjon a helyéről. Amikor Dylan rám nézett. Levegőt is elfelejtettem venni. Nem tudtam mit tenni a számon vettem tovább a levegőt. Ettől kellemetlenebb helyzetbe nem kerülhetek.

Bele akarok nézni a szemébe,de nem merek. Félek,ha megteszem örökre elveszek a tekintetében. Valami különleges erő vagyis a kíváncsiság felbátorított. Megtettem. Bár ne tettem volna. A gyönyörű világoskék színben néhol felfedezhető volt egy pár sötétkékes árnyalat. Pupillái enyhén ki voltak tágúlva. Egész nap elnézem volna ezt,hogy ő rám néz ilyen szemekkel. Amit sajnos nem én hoztam ki belőle,csak a kép miatt néz rám így. Nem baj ez a pillanat egyszerűen csodálatos.

A fényképezőgép egymás utàn csinálta a rengeteg képet. Takony hirtelen elfordította fejét. Én továbbra is csak bámultam. Néztem,ahogy a kis hajszálai mindenfelé mocorognak. Még azt is pontosan megfigyeltem,hogy vannak barnásabb és nagyon világos színű már-már fehér tincsei.

-Kész?- kérdezte elég morcosan.

-Igen. Végeztünk. Mehettek!- Erre a mondatraTakony olyan gyorsan eltűnt előlem. Utánna néztem láttam,hogy bemegy a sminkes szobába.

Most is olyan szívesen elrohantam volna a kínos helyzet elől. Csak álltam a csillagos háttér előtt. Nem értem most miért érzem magam ilyen rosszul. Ez csak egy fényképezkedés volt. Semmi nagy dolog... Persze ezt szeretném gondolni,hogy ez az egész nem volt semmi. De túl régóta próbálom magam azzal a hazugsággal etetni,hogy nem tetszik nekem. Pedig nagyon is tetszik.

✨Ne feledd el a votot,ha tetszett ✨

✨Távoli csillagok✨Where stories live. Discover now