lehetek a hősöd | pjm

13

Ahrin

Furán éreztem magam, miután nyolc óra után Jimin hazahozott. Nem fogok tudni rájönni, hogy miért viselkedik velem így, de be kell, valljam, örülök neki. Jól esik, hogy érdeklődik irántam és komolyan kedves velem. Annyira elszoktam már a törődéstől, hogy szinte idege számomra a fogalom. És most azt érzem Jimin törődik velem, amitől furán begörcsöl a gyomrom, ha erre gondolok. Miért borzongok bele a gondolatba, hogy ma többször is megölelt és búcsúzáskor még egy puszit is adott az arcomra? Érdekes.

- Szia, anya. – köszöntem mosolyogva a szülőmnek, aki a kanpén ücsörögve, maga alá húzott lábakkal itta a kávéját és egy magazint olvasott.

- Ahrinie! Szia. – nézett rám mosolyogva, mire leültem mellé és szorosan megölelgettem őt. – Hogy vagy? Napok óta alig látlak...

Miután a szüleim elváltak – ez szép megfogalmazása a dolognak, a hosszabb verzió még ráér – anyával ketten maradtunk. Eleinte nehezen boldogultunk, mert anya ápolónői fizetése kevés volt kettőnkre, úgyhogy hozzánk költözött a nagymamám, aki eladta a házát így kicsit könnyebb dolgunk volt. Emellett a nyugdíját is berakta a közösbe és igyekezett segíteni anyának a háztartás vezetésében, mert sajnos anyának másodállást kellett vállalnia egy gyerekotthonban éjszakai felvigyázóként, mert a pénz még így kevésnek bizonyult hármunk számára. Tizenhat éves koromban a nagymamámnál méhnyakrákot diagnosztizáltak, ezzel pedig megnőtt az orvosi számlák miatt a költségvetésünk. Anya még egy hétvégi állást elvállalt egy gazdag család takarítónőjeként, és én is akkoriban kezdtem el a cukrászdában besegíteni némi pénzért cserébe. A nagyi két évvel később meghalt, és a gyásszal együtt ott maradtunk anyával ketten egy két és fél szobás lakásban. Még abban az évben eladtuk a házat, és Szöul egyik kevésbé népszerű lakónegyedébe költöztünk egy másfél szobás lakásba, amit hitelre vettünk meg. Anyának megmaradt a három állása, nekem is a cukrászda, hiszen az egyetemem még úgy sem volt olcsó, hogy egész szép összegű ösztöndíjat kaptam a kitűnő eredményeim miatt. Valamint anya semmiképpen nem akarta, hogy abbahagyjam a táncot, és ragaszkodott hozzá, hogy a pénz miatt ne hagyjam abba. Annyi volt a szerencsénk, hogy Manoban néni anya egyik legjobb barátnője és eleinte el se akarta fogadni, hogy fizessünk, de végül egy jelképes összegbe beleegyezett.

- Nem vagy fáradt anya? – kérdeztem azonnal, mert tudtam, hogy négykor végzett a kórházban és tizenegyre mennie kell a gyerekotthonba dolgozni, ahonnan négykor fog hazajönni és kilencre megy is vissza a kórházba. Csodálatos egy élet, én mondom... - Nem akarsz lepihenni, aludni? Addig csinálok egy kis vacsorát, amit elvihetsz magaddal...

- De, kicsim, mindjárt lefekszek, csak előtte beszélgessünk kicsit. Olyan keveset látlak. – simított végig a hajamon kedvesen, én pedig mosolyogva beleegyeztem és ráhajtottam a fejemet a vállára. – Mi történik veled mostanában? Hogy van Rosé és Lisa? És Kai?

Anya nem tud róla, hogy Kai fűvel-fával megcsal engem, és hogy szinte minden éjjel sírok miatta. Anya nem tudhatja, hogy a kapcsolatom mérgező és romokban hever, mert magára venné, amiért ezt a példát láttam tőle és részben, emiatt nem tudok kilépni belőle, hiába tudom a szívem mélyén, hogy azt kellene tennem. Anya nem tudhatja, hogy lelkileg darabokban vagyok, és hogy depresszióban szenvedek, mert nem akarom, hogy még több teher nyomja a lelkét. Így is van elég problémája, nem kell neki még az enyémet is elviselnie...

- A lányok szuperül vannak. – mosolyogtam megpróbálva nem erőltetni a dolgot. – Kai is jól van. Nagyon izgatott a jövő heti táncversennyel kapcsolatban...

- Nagyon jó lenne, ha ott lehetnék veletek! Szeretnélek titeket együtt látni, táncolni. – cirógatta anya a hajamat, amitől átjárt a nyugalom. Imádom, ha simogatnak valahol, attól ösztönösen meg tudok nyugodni, valamiért.