A neve

23 6 0

-István... - nyögtem megint magam elé a nevét, mint mennyei mannát, mit ittam volna, oh órákon keresztül, ha nem akart volna olyan bőszen megint ajkaimnak esni. Hiszen ahogy hátam mögé lépett, megint éreztem a vállaimon kezeit, ő pedig, maga felé fordított. Már amennyire képes volt erre a nyakatekert mozdulatra, majd nem láttam mást, csak felém közeledő, csókoló ajkait, miket elfogadtam és szívembe zártam.
Addig akartam magam mellett tartani, míg meg nem unjuk egymást, míg meg nem unja azt, hogy csak a szájával érhet hozzám és kezei nem kapnak semmit, de, ha rajtam múlna, akkor már rég egymás mellett feküdnénk.
De, nem rajtam múlott. Hiszen én csak a kliens vagyok, ő pedig a munkaadó. Szar dolog prostinak lenni.
-Eszter. - mondta bele számba a nevemet, én pedig elhajoltam tőle.
-Igen?
-Mi lenne, hogyha ezt máshol folytatnánk?
-A szobám megfelelő?
-Tökéletes.
Hirtelen nem éreztem semmit, a hátamra, majd a lábaimra tette kezeit és felemelt, mire részeges nevetés tört ki belőlem. De, belőle is.
-Mit csinálsz? - Kérdeztem tőle a nyilvánvalót.
-Azon kívül, hogy éppen szeretgetlek? - szagolt bele az alkohol és füstszagú hajamba. - Felemellek.
-Mutassam az utat, vagy a nagy István vezér megtalálja magának is?
-Neked csak István, a király.
-Az ajtón ki, fel az emeletre és a legelső barna ajtó lesz az.
És én hiába próbáltam kitérni a szorításából, nem tudtam. Csak fogott, majd, elfogadtam sorsomat és csak hallgattam, ahogyan szívünk ugyanarra a ritmusra ver. Emlékeztetett minden férfira, kibe egyszer még szerelmes voltam, legalább egy éjszakára.
Hangos nyikorgással nyílt a szobám ajtaja. Nem telt el sok idő és én már az ágyamon feküdtem párnák között és az ő mogyoróbarna íriszei és dús ajkai között kutattam az élet értelmét, még ő is hasonlóan tett velem. Szorítottam ingjét, mitől megfosztottam, ő szorította enyémet, mitől megfosztott. Csókoltam bele hófehér nyakába, ő csókolt az enyémbe, viszont nyomot is hagyott, hogy mindenki lássa, hogy az övé vagyok. Mikor mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy annyira vagyok az övé, mint a másé. Tökéletes kommunista példakép lettem volna, hogyha nem ítélték volna el mindenhol a kurvákat.
Mondtam volna neki, hogy szeretem és hogy mennyire jó, de képtelen voltam megszólalni, miközben ő a melleimmel volt elfoglalva és azzal, hogy minél jobban élvezzem a helyzetet. És azt is tettem. Csak fogtam ott, ahol értem, a nevét sikítva, egészen addig, amíg kemény tagját a számban nem éreztem. A lelkemet is kilehelte, miközben a számban volt, majd kihúzta, mielőtt lőtt volna, várt pár pillanatot, amíg engem izgatott, hangos nyögéseim elnyomták azt, ahogyan ő élvezkedik rajtam, majd hangosat sikkantottam, mikor éreztem, hogy bennem van teljesen. Fel sem tudtam fogni, hogy mi folyik körülöttünk, csak nyögtem a nevét, szinte sikongattam és próbáltam vele együtt mozogni, tartani azt a tempót amit diktál. Talán fele Berlin mehetett rajtam végig, talán egész Rosenheim, de István olyan szenvedélyesen tett magáévá, hogy arra évek múltán is fogok emlékezni.
Egy fél órába telhetett mire végeztünk, én az ágyon ülve próbáltam letisztítani magamat, ő pedig fekszik, hol a plafonra pillant, hol pedig rám.
-Jobban érzed magad? - kérdezte végül, a majdnem kétperces hallgatásom után.
-Azt hiszen már egy picit jobban. De, lehet, hogy az alkohol beszél belőlem.
-Elképzelhető, hogy belőlem is, de - vesz egy mély levegőt. - olyan szép nőt mint te, még nem láttam.
Zavaromban nevettem fel, arcom tovább pirult, hiába tett eleget neki a testedzés és az, hogy púderemet félúton talán még Hans autójában hagytam, István pedig velem együtt kuncogott.
-Nem kell nekem csapni a szelet, amiután már megvoltam. - törölgettem tovább a melleim.
-Nem is azért mondom. Ha csak az alsóneműt akartam volna rólad lebeszélni, azt megoldom másképp.
-Mármint?
-Tudok én is igazi Casanova lenni, nem kell engem félteni.
-Az egyszer biztos. - bólintottam együttértően, mire ő derekam köré csavarta balját és magához húzott. Én pedig, mint egy baba, engedelmeskedtem neki. Mellkasára hajtottam a fejemet, jobbommal pedig simogattam kidolgozott felsőtestét.
-Mit gondolsz, valaha vége lesz a háborúnak? - Kérdeztem végül.
-Fogalmam sincs, de remélem, hogy igen. Haza akarok látogatni, a Balatonhoz, veled. Meg akarom mutatni a régi nyaralónkat és Tihanyt.
-Tényleg? - kérdeztem naivan. Minden egyes szava üres ígéretnek tűnt, annyiszor hallottam már ilyeneket más és más szájából, kik arra vártak, hogy vége legyen a háborúnak és elvihessenek, vagy Franciaországba, mi elképzelésük szerint még mindig német terület maradt, vagy esetleg, a bátrabbak azt is feltételezték, hogy Hitler csapatai egészen Amerikáig jutnak, mivel már azt is hallottam, hogy odáig visznek.
De István üres igéretei realisztikusak voltak. Túlságosan is. Majdnem annyira, hogy gyermeteg lelkem minden szavát elhitte. Bárcsak tanultam volna azoktól az asszonyoktól akikkel a piacon beszélgettem egy időbe. Ők mindig azt mondták, hogy ne hallgassak a férfiakra, mindegyik hazudik, csak egy dolgot akarnak tőlünk, a szexet és ha véletlenül felcsinálnak, akkor soha többet nem látjuk őket viszont.
-Igen. Vagy elmegyünk majd Budapestre körbenézni, fagyizunk és megnézzük a várat.
-Melyiket? - pislogtam, tudatlanul.
-A budait. - felelte, tincseimen végigsimított, mire egy halk ásítást engedtem meg magamnak. Meséje és hangja szinte álomba ringatott.
-Vagy, hogyha az nem érdekel akkor majd fagyizunk. Vagy beülünk valahova kávézni! Vagy, esetleg megnézünk egy filmet valahol. Vagy, hogyha ez az ötlet sem tetszik annyira, akkor elviszlek vásárolni.
-Mesélj még. - Nyögtem ki, de a pilláim egyre nehezebbek voltak.
-Együtt leszünk, azt fogunk csinálni amit csak szeretnél és a pénzzel nem kell majd törődnöd, erről biztosíthatlak. Bérelünk egy szobát egy drága szállodában, elsőosztályon utazunk majd bárhova is szeretnél menni...
De a történet végét már nem hallottam. Lehunytam a szemeimet, majd elaludtam.
Reggel iszonyatos fejfájásra és ürességre ébredtem. Ő nem volt mellettem, nem éreztem szívének a dobogását és nyoma sem volt annak, hogy megtörtént az éjszaka köztünk. Talán csak annyi, hogy ruháim még mindig szanaszét voltak a földön.
Nehezen kapartam össze magamat, elindultam a szekrényem irányába, magamra kaptam egy drágábbnak kinéző hálóinget és úgy siettem le a lépcsőn, hiszen a frissen főzött kávé illata megcsapta az orromat. Viszont István helyett csak nevelőszüleimmel találtam magam szembe, kik egy hatalmas mosollyal köszöntöttek.
-Eszter, hát itt vagy! Nagyon hiányoztál. - borult nyakamba nevelőanyám, hátát simogattam volna, hogyha nem húzódott volna el hirtelen és lágy vonásai nem keményedtek volna meg.
-Tudod, hogy hányszor megmondtam, hogy nem kell lakbért fizetned? Tudod mennyi pénzt hagytál az asztalon? Vagy jobban vigyázol a pénzedre, vagy tényleg elveszem egyszer!
Értetlenül bámultam irányába.
-Ne nézz így rám! Megértem, hogy segíteni akarsz nekünk, de három hónapi kiadásunkat tudnád azzal a pénzzel fedezni!
Ekkor halványan elmosolyodtam és egy nevet kezdtem magam elé suttogni, a napfénytől világító konyhába. "István."

Az első nap utánWhere stories live. Discover now