Bánod?

44 7 0

-Sajnálom, hogy felébresztettelek. - Jelentette ki, majd egy laza mozdulattal leállította a motort. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyire nehezen tuszkolt bele a járműbe, az egyetlen dolog, mi megmaradt fejemben Jürgen magából kikelt rikácsolása volt, mi emlékeztetett egy holló dalára.
-Nem aludtam. - válaszoltam félvállról, kipillantottam az üvegen. Ismerős táj, régi, emeletes parasztház, cseréptetővel. Megkérdőjeleztem volna, hogy honnan is tudja, hogy befogadóim merre laknak, de erre való erőm kétségbevonható volt. Így csak ültünk, egymás mellett némán, fejem még mindig a vállán, sós könnyeim meg már az arcomra száradtak.
-Mennél? - Érdeklődik.
-Azt hiszem nincsenek itthon.
-Kik?
-Az a házaspár akivel élek.
-És félsz egyedül? - próbált meg viccelődni fanyarul.
-Hány olyan embert ismersz, István, aki szeret egyedül lenni?
Semmi válasz. Talán megbánthattam. De ez jelen pillanatban nem is érdekelt. A kilincsre helyeztem a kezemet, majd egyik lábamat szedtem a másik után, abban reménykedve, hogy távollétem végét már várták és ugyanúgy az üres cserép alá helyezték a kulcsot, ahogyan azt szokták. Agnes még azt mesélte, hogy valaha ebben a cserépben egy nagy rózsabokor állt, mit a Nagy Háború után elvittek eladni és annyira megtetszett egy nemes asszonynak, hogy annyi pénzt kaptak, hogy a családja meg tudta venni ezt a házat. Neki, ez a jó szerencsét jelképezi, vagyis, legalábbis én egyedül erre tudok gondolni. Ezért rakja mindig alá a kulcsot. Pillanatokba telt , míg megemeltem a nehéz cserepet, majd óvatosan becsúsztattam alá a jobbomat, abban reménykedve, hogy egy bogár sem talál majd illetéktelen behatolónak, majd kicsúsztattam alóla a kezem, a kulccsal együtt.
Egy neszt sem hallottam saját zörgésemen kívül. Rosenheim utcái szokatlanul voltak csendesek, mintha valami számukra fontosat vesztettek volna el. Én pedig átéreztem őket. Szinte hallottam ahogy a macskakövek fájdalmasan felnyögnek, azt susogják a házak elnyomása alatt, hogy valami hiányzik, valami nincs meg. Valami eltűnt, valami összetört. És rögtön tudtam, hogy mire gondolnak.
Gyermekkoromban mindig imáimba foglaltam azt, hogy ne legyek egyedül, viszont, most a magány érzése felülkerekedett testemen. Hiába fogtam magamhoz a szeretett ház fém kulcscsomóját még az sem adott elég erőt ahhoz, hogy felülkerekedjek belső kétségeimen. Egy nagy lépést tettem az ajtó felé, majd még egyet. Annyira figyeltem a kezemben lévő fémet, hogy szinte el is feledkeztem arról, hogy velem szemben egy ajtó áll, minek bármelyik pillanatba nekiütközhetek, míg meg nem éreztem valamit a vállamon. Hatalmas kezek ujjai simítottak rajtam végig, én pedig, árván álltam, hiába ért hozzám annyival lágyabban mint az előbb.
-Vigyázz, ajtó. - Hangja másabb volt. Durvább.
-Tudom. - feleltem, fejemet pedig felemeltem, hogy mindenre rá lássak. Az imént említett tárgy pedig hangos recsegéssel nyílt ki.
Sötét volt. Az olajlámpák egyike se égett, így biztos voltam abban, hogy befogadóim egyike sem tartózkodik szeretett otthonukban. De, nem tudtam előrébb lépni. Ahogyan ő sem vette le a vállamról a kezeit. Mintha biztos támasz szeretne lenni, legyengült lelkemnek.
-Bemehetek? - Halkabban szólalt meg. Lágyított hozzámállásán, rájőve arra, hogy élet-süket vagyok. Ráeszmélt arra, hogy nem vagyok jól.
-Persze. -Feleltem, de még mindig az ajtófélfánál álltunk, mozdulatlan.
-Köszönöm.
Szó szót követett volna, ha nem nesztelen léptünk volna be az otthonomba. Ő a zárt ajtónál állt, míg én meggyújtottam a petróleumlámpát, mire felvonta a szemöldökét, én pedig fáradtan feleltem, hogy bizony ez olcsóbb, főleg háború idején. Amúgy is, ki akarna villanyt kapcsolni olyankor, mikor a nap még nincs a horizont alatt.
Kísérgetett a lakásban, a nyomomban volt, míg be nem értünk a konyhába, kihúztam neki az egyik széket, hogy üljön le. A helyet pedig elfogadta, előtte viszont megigazgatta egyenruháját.
-Nem vagy éhes?
-Nem hinném, hogy tudnék enni, ezek után.
-Azt hiszem én se. Szomjas esetleg?
-Az lehet.
-Azt hiszem én is innék valamit.
-Egy pohárkával. -Próbálta oldani a hangulatot, én pedig, hálás voltam neki. István segíteni akart, a maga módján én pedig vakon követtem az utasítását, egészen addig, míg valami töménynek nem tűnőt húztam elő a szekrényből kettő díszpohárral együtt. Franz csak az igazi előkelő vendégekkel iszik ebből, az olyanokkal, kik nem csak szavazatukkal, de adományukkal is tudták támogatni a Birodalmat. István elé tettem az üveg töményet és már éppen azon voltam, hogy öntök magunknak, de ő megelőzött. Pillanatok múlva pedig azon kaptam magam, hogy vele szemben ülök és telt ajkaira pillantva iszom a szavait.
-Mire igyunk? A családra? Az egészségre? Esetleg a Birodalomra? A hazánkra? - sorolta az ötleteket, mire én csak egy hatalmasat nyeltem.
Elemeltem tekintetemet dús szájáról.
-Ottora. Arra az életre amit élt.
A plafonra pillantott, mit csak egy ponton világított a lámpa fénye, majd, ahelyett, hogy mondott volna bármit is, csak bólintott, majd felém nyújtotta az ő poharát. Koccintottunk, a torkomat pedig elkezdte marni az alkohol. Azt mondják pálinka lehet, de nem hiszek az ilyen sváb szóbeszédeknek, mert ennek a szaga is olyan, mint annak amit a szlávok szoktak inni, olyan vodkás. Istvánra emeltem megint a tekintetem. Talán ő is hasonlóan vélekedett az italról. Arcizmai összerándultak, egészen addig, amíg rá nem jött arra, hogy őt figyelem. Megpróbált erőt venni magán, némán töltve italt ismét, mind a kettőnknek.
Poharaink csörömpöltek és másodjára már nem is volt olyan rossz íze az italnak. Még mindig nem volt igazi, még mindig nem volt magyar, de most én vettem annyi erőt magamon, hogy töltsek magunknak.
Majd a koccintás után, megéreztem azt, hogy a németek miért hívják ezt pálinkának. Nagyon csúnyán pillantottam a pohár fenekére mikor egy erősebb rúgást éreztem a gyomromon belül. Érdekes arcot vághattam, hiszen István egy gyengéd mosolyt eresztett felém, de nem szólt, továbbra is síri csendben ültünk egymással szemben.
-István... - mondtam végül a nevét, mire ő érdeklődően döntötte oldalra a fejét. - Otto, tényleg öngyilkos lett?
-Azt hiszem igen. Az erkélyen egyedül akart maradni. Csak egy hangos lövést hallottam és... - itt lehunyta a szemeit. - már nem tudtam megmenteni.
-Értem. - válaszoltam.
-Sokat mesélt rólad.
-Igazán?
-Igen. Mindig beszélt arról a szép szőke angyali magyar lányról, aki egy nagyon rossz időszakában hozta vissza az életbe.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
-Ez mondjuk igaz. Mesélt arról, hogy megcsalta a felesége, meg arról is, hogy semmi hír nem volt a fiáról. Megpróbáltam neki annyit segíteni amennyit tudtam. - itt lesütöttem a szemeimet. - Végül minden jóra fordult.
-Azt mondta, hogy nagyon hálás neked és hogy egyszer még szeretné megköszönni.
-Meg is tette. -feleltem, majd mindketten ismét elhallgattunk.
Mogyorószín szemei keresték az enyémeket, de nem tudtam pár pillanatnál tovább állni tekintetét. Mintha továbbra is emésztene valami. De, itt már nem tudtam, hogy miről lehetett szó. Az önmagammal vívott harc talán engem zavart össze a legjobban, míg ő, csak gyönyörködött bennem, az agonizáló arcomban.
-Tudod, Eszter, hálás vagyok Ottonak.
-Miért? - kérdeztem, mire ő egy mély levegőt vett.
-Miatta jutottam el oda, ahol most vagyok. Ha nem segít, talán valami hulla lennék. Mikor csatlakoztam a katonasághoz, akkor már egy magas rangú ember volt. Azt mondta, hogy a fiatalkori énjét látja bennem és szeretne felkarolni. Persze, ilyeneket mindig csak italozás közben mondott el.
Számra megint egy halvány mosoly húzódott.
-És még, miért?
-Miatta jöttem el ide, igazán. Hanst is miatta ismertem meg. -Ahogy kiejti a száján a nevet, gyomrom mintha összerándulna egy pillanatra. - Ő pedig sürgősen be akart mutatni neked.
Kételkedve pillantottam Istvánra. Hiszen, hogyha annyira be szeretett volna neki mutatni Hans, hogyha annyira szerette volna, hogy legyen valami köztem és a magyar származású tiszt között, akkor nem visz el a tóhoz és nem mond nekem olyan dolgokat. Akkor nem lát el, és nem hivat magához.
-Igazán? - nyújtottam el a magánhangzókat, majd hirtelen mindent elborított a sötét. Kifogyott a lámpaolaj. De, ahelyett, hogy felálljak, hogy újra töltsem, valami megint a vállamra helyezte a kezét. Szinte éreztem forrónak tűnő pillantását az arcomon, ahogyan végigmér, még ha alig is lát belőlem valamit, majd, közelebb húzott magához és egy durva csókba imitált; mibe lábaim is beleremegtek. Édes Istenem, miért ilyen mennybéli érzés ahogyan ajkaink szépen lassan összefonódnak? Lehunyom szemeimet és teljesen átadom magam neki, annak az alkoholtól fűtött férfinak, ki olyan bőszen simogatja az aranyszínű tincseimet. Nem tudok gondolkodni, szavaknak pedig itt semmi keresnivalója sincs, az egyetlen dolog, amit tenni tudok, az az, hogy próbálok minél közelebb férkőzni hozzá, még ha az asztalon keresztül is próbáltam ezt tenni. Érezni, ahogy a nyakamon simít végig kesztyűs kezével szinte felért egy orgazmussal, én pedig, tovább nem bírva egy hangos nyögés kíséretében húzódtam el tőle.
-István... - sziszegtem ki összeszorított fogaim között a nevét.
-Eszter. -szólt vissza, hangja pedig olyan mézesen csengett miközben lihegett.
Lehet, hogy az alkoholhoz nem volt hozzászokva a szervezetem, de annyira csodálatosnak éreztem ezt a pillanatot, nem akartam, hogy valaha is megszűnjön. Szinte láttam magam előtt arcát, azt az önelégült mosolyt rajta, mi egyre szélesebbé vált, ahogy végigsimított pirosló, forró arcomon.
-Gyönyörű vagy. - folytatta, én pedig szavait íva kerestem tekintetét a sötétségben.
-Köszönöm. - válaszoltam, a helyzettel pedig semmit sem tudtam kezdeni. A következő pillanatban már csak a szék recsegésére lettem figyelmes, arra, hogy feláll és halk léptekkel próbál mögém lopózni.
-Mit csinálsz? -kérdeztem tőle végül, mire megállt és a csendbe burkolózott. - Csak érdekelt. De, - itt egy mély levegőt vettem. - köszönöm, hogy legalább te itt vagy nekem.
-Ez a minimum. - motyogta.
-Még mindig nem tudom feldolgozni az egészet.
-Én se.
-De, hogy miért? Miért éppen ő? Sosem volt melankólikus...
-Hogyha én azt tudnám, akkor már rég világhírű tudós lennék és a Führerrel vacsoráznék és arról beszélnénk, hogy mennyire csodálatos is a mi kis hazánk.
-Ehelyett pedig itt vagy. - hajtottam le a fejemet.
-Veled...
-Bánod? - kérdeztem végül, mit sohasem mertem volna kiejteni a számon, főleg, hogyha egy olyan férfivel beszélek, kit még ismerni sem ismerek annyira.
-Őszintén? - költői kérdése megfagyasztotta a levegőt, következő mondata, pedig örökre a szívembe maradt. - Egyáltalán nem bánom.

Az első nap utánWhere stories live. Discover now