19.

244 44 29

"remember the words you told me;
love me 'til the day i die..."

Sosem szabad semminek sem túlságosan örülni. Mert lehet, hogy a túllőtt extázis érzése hamar elillan egy nem hitted, hogy ez fog történni pillanattal. De megtörtént és nem tudtál vele mit tenni, mert túlságosan hirtelen jött, és letarolt az utadról. Azt akartad, hogy egy rémálom legyen, amiből ha felébredsz megnyugodva veszed észre, hogy tényleg csak egy álom volt. Egy olyan, ami sohasem válik valósággá, mert akkor az életed sem lesz továbbra ugyanolyan. Az álmokat nem tudod irányítani, mert ott az agyad intézkedik egy tudattal állapotodban. A valóság pedig az, ami szembesít a keserű igazsággal.

Partot értünk. Elsietett és átgondolatlan döntés volt ez talán részünkről, de sosem voltunk képesek megvonni magunktól a kalandokat. Ez élteti a kapcsolatunkat és, ha nem történne valami váratlan az életünkben, valószínűleg valami eszméletlen unalmas házasságban vennénk részt, ami a válóperig hajlana. Most sem közelítjük ezt meg, de lehet, hogy az új irány, amit követni akartunk, csak nem nekünk való. 

Hogy láthatod valaminek a végét, ha néha még az orrodat is beleütöd olyan dolgokba, amiket észre sem veszel? Mert ez így van. Az orrunk előtt van millió válasz, amiket észre sem veszünk. Ez pont olyan, mint a nem látjuk a fától az erdőt. Koncentrálunk egy dologra, holott kitágíthatnánk a gondolatunkat valami nagyobbra. Az emberi lélek meg nem lenne ilyen bonyolult, ha minden egyszerre menne. Az élet nem lenne nehéz, ha minden kívánságunkat teljesíti. A sors nem lenne a legjobb barátunk, ha nem állít elénk leckéket. A szerelem nem lenne fájdalmas, ha nem történnének megrázó események.

Ha minden a normál kerékvágásban menne, az élet már túl unalmas lenne valljuk be. Ha nem engednénk el egy kicsit magunkat, nem csinálnánk őrültségeket, amik az életünk legjobb emlékei lesznek. Ha nem szegjük meg a szabályokat rengeteg mindenből kimaradunk. Ha nem tűzünk ki célokat magunk elé, végleg egy helyben fogunk maradni. A felnőtté válás csak az emberi megpróbáltatásról szól, hogyan vagyunk képesek megbirkózni az elénk terülő leckével. Miként mászunk ki a mélységből, ahova saját magunkat löktük be. Milyen válaszokat találunk megoldatlan kérdésekre. És miként dolgozzuk fel a megrázkódtatásokat és a boldogsággal teli pillanatokat, amik hirtelen csöppennek az életünkbe.

Az utolsó napom a húgomnál már javában boldogan zajlott. A tudat, hogy végre újra Shawnnal leszek a nap végén, csak feldobta az összes másodpercet. A beszélgetésünk után három nappal járunk. Nem tudtam előbb szabadulni, mert elvállaltam azt a feladatot, hogy Mike bébicsősze leszek, míg Stella és Theo elmegy egyet romantikázni, így maradtam a nagyival. Shawn is elvolt a szüleivel és tényleg úgy éreztük, hogy ez a szünet egy jó döntés volt. Sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk ennek hála és azt hiszem végleg megoldódott minden problémánk.

Sőt, sokkal több is történt ennél, amit említeni kell.

Mivel az émelygésem reggelente egy fokkal sem hagyott alább, inkább még rosszabb lett, már kezdhettem gyanakodni. Az utolsó reggelen már futottam a fürdőbe, hogy a gyomrom üres tartalmát valahogyan kiadjam magamból. Pár perccel később Stella is csatlakozott hozzám, de ő persze jól volt, eltekintve a már nagyon növő hasától, ami kezdi meggátolni elég sok mozdulatban.

- Gondolkodtam - töri meg a csendet, miután én is feltápászkodtam a fürdőszoba csempéjéről. - Rájöttem, hogy mi a bajod - bólogat magabiztosan, mire én még érdeklődőbb tekintettel nézek rá.

- Igen, doktornő? - szólalok meg én is, mert csak tovább méregetett. A hasát simogatta és pár hümmögés erejéig még húzta az agyamat. Mindenféle teóriát dumált már a fejembe a gyomorrontástól a halálos betegségig, úgyhogy fel vagyok készülve a következő meghökkentő állítására.

ᴏɴʟʏ ʏᴏᴜ | ✔Where stories live. Discover now