16.

244 39 17

"and high up above or down below, when you're too in love to let it go, but if you never try you'll never know, just what you're worth..."

Nem tudhatod mi az igazi fájdalom, ameddig meg nem tapasztalod. Nem lehet sejtésed sem arról milyen az, amikor elveszítesz az életedből olyan embereket, akik a világot jelentik neked, míg meg nem történik. Addig a gondolataid fel sem érnek a valódi érzésekhez, amik akkor kerítenek hatalmába, amikor a fájdalom beléd csap.

December 7.

Emlékszem erre a napra, amikor akkora megrázkódtatás ért, amit úgy éreztem, hogy sohasem fogok feldolgozni. Amikor a könnyeim megállíthatatlanul folytak le az arcomon és néha még levegőt venni is nehéz volt. Az egész egy telefonhívásnak volt köszönhető. Nem a személy miatt, hanem az üzenet, ami érkezett vonalon át.

Nagyi, Stella csak meredten figyeltek, ahogy a kagylót szorosan tartom a fülemhez, majd egyik pillanatról a másikra kiesik a kezemből és elhomályosult tekintettel meredek az akkor már előttem lévő kettő és egyetlen családtagjaimra. A szavakat alig bírtam kimondani újra, hogy ők is értsék mitől lettem ennyire zaklatott. Nem is az voltam, inkább a szívem tört össze millió darabra, ahogy a szavak újra és újra lecsengtek a fülembe.

- Sajnáljuk, egy baleset következtében az autóban ülő két személy rögtön életét vesztette. Részvétem!

Azon a napon az egész életem leforgott a szemem előtt. Sosem tudtam és sosem akartam egy olyan világban élni, ahol a szüleim nincsenek. Mert ők voltak a legfőbb támogatóim, támaszaim a legnehezebb helyzeteimben és a szülői szerep mellett tényleg betöltöttek mindent, amire nekem és a húgomnak szükségünk volt.

De ez azon a napon megváltozott. Egyedül maradtunk. Sírt a nagyi, sírt Stella, és sírtam én is. Nem tudtunk mihez kezdeni, mert annyira sokkoló volt azt egész, főleg nekem. Mert rám hárult az a feladat, hogy első hallgatás után adjam tovább a többieknek. Mind megtörtünk. Nagyira maradt az a feladat, hogy felneveljen minket, mert még túl éretlennek bizonyultunk az élethez. Stella még fiatal volt és előtte állt minden, de ez a hír teljesen lesokkolta és feldolgozni sem tudta.

Shawn lett az én támaszom. Azon a napon már hevesen verte az ajtót, hogy bejöhessen, miután megkapta a hírt. Alig voltam képes felállni a kanapéról és a nagyi beelőzött, hogy beengedje a dörömbölő fiút. Épphogy kiegyenesedtem, Shawn már előttem is volt, hogy elkapjon, mert a lábaim annyira erőtlenek voltak, hogy nem tudtak megtartani. A nyakába kapaszkodtam, hogy az a keserves sírásom alábbhagyjon legalább egy fokkal is.

- Itt vagyok! Együtt túl leszünk rajta! Nem vagy egyedül! - Ezt a három mondatot suttogta felváltva a fülembe Shawn. Éreztem a merev tartását, a szemeiből neki is lehullott pár könnycsepp. Ismerte a szüleimet, nagyon jól elvoltak együtt, tudja, hogy nekem milyen jó kapcsolatom volt velük. Idejött mindenféle kérés nélkül és a mentőövemként helytállt, amikor a fulladáshoz közeledtem.

- Nem kellene ilyen roncshalmazként látnod - még mindig szipogva törölgettem meg a szemem a pulcsim ujjába, ami konkrétan a fiúé volt. - Nyugodtan hazamehetsz, nem lesz gond.

Shawn hitetlenkedve megrázta a fejét és elkapta a kezemet, amikor készültem felkelni mellőle. Nem tudtam ellenkezni, egyszerre visszaborultam a mellkasára. Pedig komolyan gondoltam, hogy ne lásson ilyen állapotban és inkább szerezzen más boldog pillanatot, ehelyett a depressziós körülmények helyett.

- Veled maradok, Pam - a fejem tetejére nyomott egy puszit és még szorosabban magához húzott. A szobámban voltunk miután a testvérem is elvonult a sajátjába és valószínűleg álomba sírta magát. Én még mindig a sokkos állapotomban voltam és nem hiszem, hogy az álom egykönnyen a szememre jönne.

ᴏɴʟʏ ʏᴏᴜ | ✔Read this story for FREE!