🥀✨One✨🥀

57 9 0

Éjfél körül járt már az idő, mikor én még javában az utcákat szeltem. Már réges-régen elhagytam a kórház nyikorgó vaskapuval körülvett területét, mégsem mentem haza. Egyszerűen csak jól esett a magány, a sötétség... élveztem, hogy csak egyedül vagyok a rohangáló gondolataimmal. Nem tudtam pontosan, hogy mit érzek... Akárhányszor csak tükörbe néztem mindig azt vártam, hogy egy összetört lányt látok viszont. Hiába. A második hét elteltével sem változtam semmit: szemeim üvegesek voltak, s talán fagyosak is, akár a jég. Többször elgondolkodtam már magamat bámulva... Ha a szem a lélek tükre, belül teljesen üres vagyok?
Néhányszor tényleg egy baromi nagy űrt éreztem testem egészében, ám ezt rövid időn belül felváltotta valami egészen más.. A maró bűntudat és önkínzás.
Ismertem a várost, akár a tenyeremet, így nyugodtan sétáltam át a sikátorokban, ahol a kukák mögött zacskók csörögtek, s egy pillanatig sem rémültem meg. Már nem volt mitől.
Talán több időbe telt, míg rávettem magam arra, hogy végre elinduljak a hazafelé vezető úton. A kórház nem esett messze a lakásunktól, ám az éjjeli csámborgásom miatt távol kerültem otthonomtól, így a tömegközlekedés felé fordultam. Bár ne tettem volna.
A hűvös szél kissé kicsípte a bőröm, így már-már megváltásnak éreztem a megállóba begördülő buszt. Gyorsan léptem fel rá, s azonnal levágtam magam az egyébként teljesen üres buszon. Talán ez volt az utolsó járat azon a napon. Illetve, inkább már hajnalon, hiszen az óra már negyed kettő felé vánszorgott.
-Talán nem kellett volna az a kávé!-fortyogtam magamban, miközben a fejemet az ablaknak döntve bámultam a mellettem elsuhanó kivilágított várost.
Túl szépnek, túl csendesnek, s mindenekelőtt túl békésnek tűnt ahhoz, hogy mindez igaz legyen...

A száműzöttRead this story for FREE!