Amerikából jöttem (HP fanfiction)

21. Az éjszaka (javítva)

- Nem tudjuk hol vannak – feleltem. A három testvér leült a kanapéra, de én nem bírtam tétlenül ülni és várni. Hol lehetnek Harryék? Nem tudom. Idegőrlő ez a várakozás, és úgy láttam, addig is van mit segíteni. Percy az egyik széken ült, és az orrához tartott egy nagyobb ruhacsomót. Már szinte teljesen átitatódott a vérével. Nekiálltam egy teáskancsóban vizet melegíteni, majd előkerestem egy régi rongyomat. – Hajtsd hátra a fejed – mondtam neki. – Gyerünk. – Gézt tettem az orrához, majd egy régi, kék sálat adtam a kezébe. – Tartsd ott. – A régi, véres rongyot kidobtam. Bill már egy lepedőcsíkot tett a karjára, de az nem volt elég. Elég volt csak rápillantanom, és máris elvette onnan a kezét.

- Mi történt a karoddal, Bill? – kérdezte tőle Ginny. A bátyja már éppen felelt volna, amikor Charlie visszatért a sátorból.

- Mi történt, apa?

Miközben beszélgettek, én a meleg vizet egy tálba öntöttem, és az elővett gézcsomó egy darabkájával odaültem Billhez. Levettem a lepedődarabot. A vágás elég mély volt...

- Szerencsére nem sötét varázslat okozta – sóhajtottam. Már épp nyitotta volna a száját, hogy szóljon. – Nem biztos, hogy akarom tudni. Nem ért csontot sem, de ki kell tisztítani. – Onnantól fogva csendben ügyködtem az elém tartott alkaron. És persze hallgattam, amit beszélgettek. Mr. Weasley, Harry, Ron és Hermione beszámoltak az erdőben történtekről. Mikor elbeszélésük végére értek, Percy nyomban hangot adott felháborodásának.

- Mr. Kupor nagyon jól teszi, hogy megszabadul a manótól – jelentette ki. – Winky parancsot kapott, hogy maradjon a helyén, mégis gyáván megfutamodott... kínos helyzetbe hozta a gazdáját az egész minisztérium előtt! Micsoda szégyen lett volna szegény Mr. Kupornak, ha a manóját előállítják a Varázslény-Felügyeleti...

- Ne bántsd Winkyt, ő nem csinált semmit! – ripakodott rá dühösen Hermione. Percy csak tátogni tudott. Ezt gyorsan kihasználtam, és lenyomtam a székre, hogy újra tegyek egy friss gézt az orrára. De én magam is döbbent voltam. Hermione és ő mindig jól kijöttek egymással – tulajdonképpen Hermione volt az egyetlen rajtam kívül, aki jól kijött vele. Aztán Percy magához tért döbbenetéből, és ünnepélyesen kihúzta magát.

- Nézd, Hermione – szólt –, egy olyan magas rangú minisztériumi varázsló, mint Mr. Kupor nem engedheti meg magának, hogy a nevét összefüggésbe hozzák egy ámokfutó házimanóval!

- Winky nem ámokfutó! – vágott vissza Hermione. – Csak felvett a földről egy gazdátlan varázspálcát!

Bill sebe már majdnem tiszta volt, úgyhogy lehajoltam gyorsan a hintőporért és tiszta gézért, de a nevetésem így sem tudtam elnyomni.

- Mi az? Mit nevetsz?

- Hát... csak a helyzeten. – Percy felhúzta magát, de Hermionére, majd a többi Weasleyre néztem. – Mr. Kupor... jaj, ugyan már. Ha a manó kínos helyzetbe kerül, akkor Mr. Kupor is abba kerül, nem? Mr. Szögegyenes Kefebajszom Van Kupor, Mr. börtönbe záratom a saját fiamat Kupor... - legyintettem.

- MICSODA? – akadt ki Harry.

- Honnan tudsz te erről? – kérdezte Mr. Weasley. Felnevettem.

- Ahonnan azt is tudom, hogy Mr. Kupor volt az, aki sokakat azkabanba küldött, tárgyalás nélkül is. De nekem aztán ne mondja senki, hogy a fia nem szolgált volna rá, hogy így tegyen. A keményvonalasokkal együtt kapták el a fiút, igaz, Mr. Weasley?

- Igaz – bólintott az.

- Szóval nincs mit csodálkozni rajta, hogy elbocsátotta a manóját.

- De nem gondolod, hogy kicsit túl szigorú vagy a kérdésben?

- Nem... - ráztam meg a fejem. – Sok olyan embert ítéltek el tárgyalás nélkül, akik ugyan nem voltak a fiai, de kijárt volna nekik egy meghallgatás.

- Mint például? – hallottam Harry hangját. (Akkor még nem tudtam, hogy a legilimentori képességeim mutatkoznak meg.)

- Nem tudok konkrét neveket, de nem hinném, hogy csak kacsa lenne – Pontosabban nem akartam neveket mondani. – De ez persze az én véleményem. Szerencsére sosem akartam mágiaügyi miniszter, vagy hasonló nagy befolyású ember lenni – váltottam könnyedebb stílusra. – Úgyhogy emiatt aztán nemigen ítélhetek el senkit. Amikor a MACUSA még csak megalakulni látszott Amerikában, ott is voltak kérdéses pillanatok, még akkor is, ha mindent törvényesnek próbáltak beállítani.

Aztán még boncolgattuk kicsit a sötét jegyet, és a halálfalókat... az idősebb Weasley testvérek csodálkoztak rajta, hogy mennyi mindent tudok én magam is, lévén amerikai vagyok és egyébként is elég fiatal. Végül is, csak ötödéves leszek. Ők pedig már a harminc felé járnak. Fred és George persze tudták, mi van... előbbi oda is jött, és az ölébe rántott.

- Nincs ezen mit csodálkozni, Hannuci elég okos – sóhajtott, és a fejét a hátamra hajtotta. (Így elfojtott egy ásítást is.) Ezt úgy vettem, hogy kibékültünk még az erdőben lezajlott vita után.

- Akkor végül is mi volt a célja annak, aki megidézte a Sötét Jegyet? – kérdezte Hermione. – Az, hogy támogassa a halálfalókat, vagy az, hogy megijessze őket? 

– Sokért nem adnám, ha tudnánk a választ erre a kérdésre – bólintott Mr. Weasley. – De egy biztos... csak a halálfalók tudják, hogyan kell a Jegyet megidézni. Vagyis a tettes egykor a Sötét Nagyúr híve volt... De most már későre jár, és ha anyátok meghallja, mi történt itt, halálra fogja aggódni magát.

A korai indulás hiába volt pirkadat előttre tervezve, alig aludtunk valamit, és mostmár rajtam is kiütközött a fáradtság. Ahogy -ismét igen nehéz- táskámat felkaptam, és ezúttal pulcsit vettem, nemcsak egy inget, erőt vett rajtam a fáradtság. Ha ez nem lett volna elég, rengeteg mágus utazott haza és várt zsupszkulcsra... a sor olyan hosszú volt, hogy mire ránk került a sor már minden végtagom lefagyott. Előbb a kezem, majd a lábam kezdett fázni és egyúttal zsibbadni is. Az Appalache-túrákon is ezt utáltam a legjobban. Szerencsére kaptunk egy gumiabroncsot a Hermelindombra... hegyre. Fred és George két oldalról átkaroltak, és úgy tettük meg a maradék utat a házukig. Mrs. Weasley mindent eldobva a kezéből sietett üdvözölni a családot. Nagyon meglepődtem, amikor engem is magához szorított. Visszaöleltem őt, igaz, egy kis késéssel.