Huszonegyedik

97 12 0
                                                  


Biztosan elbóbiskolhattam, mert mikor kinyitom a szemem, az ablakon nem szűrődik be nappali fény. A hűvös szellő befúj az ablakon és meglengeti a függönyöket. Megmasszírozom a nyakam. Teljesen elgémberedett attól, hogy az ajtónál kuporogtam. Azt veszem észre, hogy újból megmordul a gyomrom. Fogalmam sincs, mennyi lehet az itteni idő, de inkább rendbe hozom magam, és megkeresem Gregoryt és Eilát, hogy még véletlenül se maradjak le a mandragórák kiásásáról. Mindegy mibe kerül Bran megmentése, én ott akarok lenni minden mozzanatánál.

Gregory azonban nincs a szobájában. A gyűrött ágyneműje és az áporodott alkohol szag jelzi, hogy elég sokáig ott maradt ahol hagytam. Kilépek a folyosóra, ami teljesen üres. Eljutok a kereszteződésig, ahol korábban számos fiatalabb driáddal találkoztam, azonban most egyet sem látok. Az összes ajtót bezárták. Nem szívesen vallom be még önmagamnak sem, de nyugodtabb vagyok, amikor Gregory mellettem van. Ki tudja, Tristan hirtelen felindultságból mire lehet képes, ha engem meglát egyedül botorkálni a kietlen folyosókon.

Elhaladok a szélesedő járat végéig, azonban a korábban zsibongó tér teljesen üres. Egyetlen egy lakót sem látok ott. Az éléskamrák ajtaja zárva van, a zenekar hangszerei a sarokban pihennek, az asztalok tetejére gondosan felpakolták a székeket. Görcsbe rándul a gyomrom. A magány még sosem volt ennyire nyomasztó, mint most.

Odamegyek az egyik hatalmas üvegfalhoz, ami egy végtelen mezőre néz. Beleszédülök a magasságba, ami alattam tátong, de egyetlen alakot sem vélek felfedezni kint. A mező néhány részén elszórva számos fénygömb lebeg, mintha valamilyen utat jeleznének a hatalmasra nőtt fűben. Beletörlöm izzadó kezem a nadrágomba.

Más választás híján elindulok lefelé egy járaton. Hosszú csigalépcsőkön haladok lefelé, amiket sejtelmes kékes fény világít meg. A hányinger kerülget, mire eljutok egy újabb folyosóra, ahol újabb számtalan ajtó nyílik. Megpróbálkozom az egyikkel, de nem nyílik. Odalépek a szemköztihez, de azt is bezárták. Egyre kellemetlenebbül érzem magam, mintha valamilyen betolakodó lennék, ezért sebesre fogom a léptem.

A folyosó végén hidegebb levegőt érzek, biztosra veszem, hogy ott valami kijárat rejtőzhet. Egy hatalmas terembe torkollik a járat, ahonnan számtalan lyuk vezet ki a szabadba. Az egyik legközelebbi éppen akkora, hogy elférjek benne, össze kell húznom magam, hogy ne verjem be a könyököm, amikor végighaladok rajta. A lyuk végül egy erkélyre vezet, ahonnan sokkal jobban látom a környéket. Az égen annyi csillag világít, amit még korábban sosem láttam. Mintha nem is sok égitest, hanem apró bogarak vagy gyémántok lennének, amik különböző színben pompáznak. A mező lágy morajlása továbbra is hívogat magához és a fölötte lebegő apró fénynyalábok vonzanak egyre közelebb.

Bár a mélység még most is meglehet tíz emelet magas, de közelebb húzom magamhoz az erkélyhez erősített kötélhágcsót és felkapaszkodom rá. Bár szeretem az atlétikát és a hajlékonyságomnak köszönhetően sok mindenre vagyok képes, de a kötélmászás eddig riasztott a magasság miatt.

Összeszorítom a szemem és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne zuhanjak le azonnal a mélységbe. Minden egyes centiméterrel meg kell küzdenem. A kezem és a lábam felhorzsolja a kötél, mire leérek már rettenetesen ég. Amikor leérek a földre, mérhetetlen megkönnyebbülést érzek és egy kis büszkeséget. Képes voltam anélkül lemászni, hogy összetörtem volna magam.

Továbbra sem bizalomgerjesztő, hogy senki mást nem látok a közelben. Egy ideig várok, hátha a házul szolgáló hatalmas faerődítmény közelében megpillantok valakit, de öt perc is eltelik anélkül, hogy bárki lépésének neszét meghallanám. Arra gondolok, hogy a driádok biztosan valamilyen gyűlésen lehetnek, erre adhat magyarázatot, hogy a mező miért van kivilágítva a sejtelmes fényekkel és miért tűnt el mindenki. Elindulok a kijelölt ösvényen a vállamig érő fűben.

Faye Bright és a Corvusok rendjeWhere stories live. Discover now