Akaraterő (fordítás)

Tizedik fejezet

– Will?

– Csak hagyj itt engem – suttogta Will a sárba, hangja elakadt a benn tartott sikolyoktól, szemét erősen behunyta a kegyetlen világ fénye elől, amely cserbenhagyta. – Nekem ez nem fog sikerülni, Robin. Itt kell hagynod, és haza kell menned... nem akarom, hogy meghalj értem.

– Will, ne! – kiáltotta Robin. – Most nem adhatod fel! Egyikünk sem fog itt meghalni, hallod? Most gyere, sikerülni fog.

Hazudott, és Will is tudta ezt. Ez az utazás valószínűleg meg fogja ölni Willt, és ez az igazság úgy feküdt kettejük között, mint egy kimondatlan, homályos árnyék, megmérgezve a bátorságukat és erejüket. De Will kinyitotta a szemét, négykézlábra küzdötte magát, aztán Robin valahogy talpra segítette és tovább indultak.

A nap örökkévalónak tűnt. Robin nem tudott nem arra gondolni, hogy lehet, hogy sok-sok év telt már el, de sem ő, sem Will nem érzékelte, és talán a külvilág már halott, eltűnt és ők az utolsó emberek a világon. Egyedül, ilyen csendben ez nem is tűnt lehetetlenségnek. Pár órás séta után Robin válla már rettentően fáj, és ő maga is elfáradt, de Will sokkal rosszabb állapotban volt. A bátyjához roskadt, lábait húzta maga után, mert már felemelni is alig tudta őket, szemei félig csukva voltak, teste úszott a verejtékben. Jól látszott, hogy kölcsönkapott erőből és időből él, és már nincs semmije, amit adni tudna. De Robin tudta, hogy most nem állhatnak meg; minél közelebb jutnak aznap a táborhoz, annál jobban nő Will túlélésének cseppnyi esélye is. Csak akkor tudta, hogy meg kell állniuk éjszakára, amikor az ég már kezdett sötétedni, és azt suttogta félig öntudatlan öccsének, hogy minden rendben lesz, hogy már majdnem vége, miközben alkalmas táborhelyet keresett. Egy halott levelekkel teli hely szinte felkínálta magát, ő pedig a földre fektette Willt, miután remegő, agyonkínzott testét gondosan beburkolta egy pokróccal, végül sóhajtva ő is leült a fivére mellé. Will feje a földön feküdt, arca falfehér volt, verejtékes, szemei csukva. Robin riadtan fordult felé.

– Hé, hé, Will, ébren vagy?

– Igen... - suttogta Will. – Robin... még milyen messze vagyunk?

Robin nem akart válaszolni, de hogyan lett volna képes hazudni?

– Talán hét napra – vallotta be, mire Will teste kétségbeesetten remegett meg megdermedt. Bűntudat öntötte el Robint, semmi esély nem volt rá, hogy az öccse még hét napon át kibírja ilyen állapotban. – Mi lenne, ha hagynád, hogy megnézzem azt a sebet?

Will keze önkéntelenül simított rá a kés okozta sebre.

– Nincs semmi baja – mormogta. – Komolyan. - A kötés át volt ázva, véres volt, Robin pedig kénytelen volt néhány mély levegőt venni.

– Nem – mondta. – Nincs rendben. Vedd el onnan a kezed!

Will kelletlenül engedelmeskedett, Robin pedig egy régi nyílheggyel levágta a kötést. A kötés hatalmas vértócsa kíséretében esett a földre, Will teste pedig megfeszült egy elfojtott sikítástól.

– Sajnálom – suttogta Robin heves rémület közepette. – Sajnálom. Sajnálom. Tudom, hogy fáj...

A kés okozta seb nagyon is élő és borzalmas volt, még csak gyógyulni sem kezdett, és amikor Robin közelebbről is megnézte, a látvány halálra rémítette. Orsószerű fehér csíkok tekergőztek Will bőrén, ami egy súlyos fertőzés egyértelmű jele volt. Robin az aggodalomtól egy pillanatra behunyta a szemét; ilyen sebet még sosem látott, ilyenből még ő sem gyógyult be, még a Szentföldön sem.

– Ronda, mi? – mormogta Will, rekedt hangjában félelem és valamiféle furcsa védekezés keveréke hallatszott. Robin erővel szedte össze magát.