Tizenkilencedik Fejezet

1.9K 107 4
                                    


– Szóval az első suli nap szinte olyan volt, mint a Vámpírnaplók eleje Stefan nélkül? – érdeklődik Britney, a vonal másik végéről.
A telefonomat az asztal közepén levő vázának döntöm, míg elfogyasztom az ebédem. Egy kanapén ülnek ketten Tiffanyval, miközben kezükben egy-egy chips van.

– Nem tudom, nem láttam még a sorozatot. – vallom be vállat vonva, amire felhőkölést kapok válaszul. – Veletek mi újság? Történt valami érdekes? – kérdésemre egymásra néznek, mire rossz érzés fog el. – Mi történt? Valami baj-

– Igazából csak a próbákról, és a koncert előkészületeiről tudunk beszélni, de nem akartuk felhozni neked Shawnt. – húzza el a száját Tiffany. Miért ne hozhatnák fel nekem? Elméletileg a barátnője vagyok, tudnom kéne róla, nem?

– Miért, mi van Shawnnal?

– Hát.. azt hittük összevesztetek. – pislognak zavartan. – Ugye a repülőtéren eltoltad, és utána hiába kérdeztük nem mondott semmit sem.

– Mert nincs közötök hozzá! – ugrik közéjük az említett, mire akaratlanul is elmosolyodom. – Szia, Luca. – mosolyog, amint a képernyőre vezeti tekintetét. – Jól ment minden? – céloz a sulira, mire legyintek a kezemmel, amolyan "elment" módon.

– Még nem is kérdezted meg tőle?! – csattan fel Britney.

– Nem volt még időm! – kel saját védelmére. Kellemesen telt az ebédem, de a keserű dolog még is az, hogy miattuk. Nehéz lesz úgy elengednem őket, hogyha napi szinten folytatom velük a beszélgetést. Nem beszélve Shawnról, akivel túlságosan is kezdem jól érezni magam. Ha úgy vesszük Ő lett az egyik majdnem legjobb fiú barátom, és érzem a hiányát, ahogyan hallgatom a mindennapos hülyeségeit.

A hátsó terasz ajtón való kaparászásra leszek figyelmes. Hirtelen megijedek, és félve kukkantok ki a konyhából, azonban a látottak alapján ismételten értetlennek érzem magam. A fekete mopsz láttán összeráncolom a szemöldököm, és kicsit félve, de elhúzom az ajtót.

Mi van ha bokán harapsz? – intézem a kutya felé kérdésem, aki aprócska farkát csóválva ül le elém. Leguggolok hozzá és kezembe veszem a bilétáját. – Füge. – ejtem ki a nevét. – Rendben, ezer százalékig Dorkáé vagy. – dünnyögöm és a kanapénak támasztva hátamat, hagyom, hogy ölembe feküdjön. Fülét vakargatva hagyom, hogy fejemet átvegyék a gondolatok. Borzalmasan visszahúz a szívem hozzájuk.

A bejárati ajtó csattanására kapom fel a fejem. Ezért én már nyak levest kaptam volna, miért kell azt a szegény ajtót mindig csapkodni?

Milyen volt az első suli nap? – kiáltom oda, Dorkára tippelve. Feltápászkodom a padlóról, azonban a húgom helyett anyával találom szembe magam. Tegnap nem találkoztunk, ugyanis én már aludtam, reggel pedig ők aludtak. – Hogy-hogy itthon vagy? – szeppenek meg és pólóm alját kezdem birizgálni.

Szó nélkül Dorka szobája siet és pár ruhát vesz magához. Borzalmasan siet és kapkod.

Anya..? – kezdek el neki segíteni azzal, hogy egy kisebb hátitáskába kezdek pakolni egy egynapi ruhát, telefon töltőt és ehhez hasonlókat.

Dorkának meg kell műteni a bal kezét. – tudatja velem az információt, mire elnyílnak ajkaim. – Nekem sem mondtak többet, csak annyit, hogy valamiféle iskolai baleset történt! – sóhajt, mielőtt bármit is mondhatnék. Első napon iskolai baleset? Olyankor bemutatkozáson és ehhez hasonlókon kívül nincs is más. – Bevinnél a kórházba? – néz rám könnyektől csillogó szemekkel, miközben hangja remeg az idegtől. Nagyot nyelve ölelem magamhoz rövid időre és kocsikulcsomat kezdem keresni. Gyorsan felveszek egy cipőt, és anyával a nyomomban sietek ki a kocsihoz.

Egy + Egy = HáromWhere stories live. Discover now