c h a p t e r t h i r t y

1.5K 164 29

H a r r y
S t y l e s

Másnap reggel a karjaimban fekvő Louis mocorgására ébredtem. Szenvedő nyöszörgésekkel tudatta velem, hogy szabadulni szeretne ölelésemből, de mivel sejtéseim szerint munkába indulna, eszem ágában sincs elengedni őt.

– Ne szökj – motyogtam álmosan, még csukott szemmel, majd erősebben szorítottam magamhoz apró testét, mire ő reményvesztve ellazult.

– De Hazz... – kezdte volna, de mutatóujjam az ajkaira helyeztem, ezzel csendre intve őt.

– A-a. Csak még egy picit Louis, kérlek – nagyot sóhajtva fúrta arcát a nyakamba, majd egyik lábát átdobva a derekamon tornázta fel magát, hogy aztán teljesen elterülhessen rajtam. Szuszogása közben a levegő amit orrán fújt ki, a nyakam vékony bőréhez csapódott, mire egy kellemes borzongás futott végig rajtam, amin Louis jót kuncogott, s ajkait az enyémekre illesztette.

– Jó reggelt – suttogta mosolyogva.

– Jó reggelt – köszöntöttem én is, majd egy könnyed mozdulattal magam alá tepertem. Apró puszikat hintettem az arcára, majd végig a nyakán, egészen a kulcscsontjáig, míg légzése hevesebb nem lett, majd a hajamnál fogva egy újabb csókra nem hívott, hogy aztán leállíthasson.

– Hazz... – motyogta ajkaimra miközben próbált elhúzódni tőlem, nekem azonban eszem ágában sem volt elengedni. Örültem, hogy végre a karjaimban tarthattam őt, és igyekeztem minél jobban kihasználni az ilyen pillanatokat. Louis hosszas próbálkozás után sem járt sikerrel, így végül egy makacs nyögés után hagyta, hogy azt tegyek vele, amit csak szeretnék. Örömmel kihasználtam volna a lehetőséget, ha nem hallok kopogást az ajtó túl oldaláról. Szemeim kipattantak, és hirtelen váltam el Louis-tól, hisz rajtunk kívül az egyetlen házban tartózkodó személy az anyám. Az újdonsült kialakult családi béke fenntartása érdekében minden bizonnyal jobb, ha nem lesz szemtanúja ennek a jelenetnek. Lou megszeppenve pislogott rám, tekintete rémülten csillogott, amint neki is leesett, hogy ki zavarta meg a pillanatunkat.

– Mi...mit csináljak? – suttogta kétségbeesetten, mire pánikolva körülnéztem a helyiségben, s végül a lehető legjobbnak, és legegyszerűbbnek tűnő megoldás mellett döntöttem.

– Bújj a szekrényembe – biccentettem az említett bútor felé, mire Louis egy meglepett pillantás után felkapkodta a padlóról a ruháit, melyeket még tegnap este dobált le oda.

Anya közben újabb kopogással jelezte, hogy ő még mindig türelmesen vár arra, hogy beengedjem.

– Gyere! – szóltam végül, ő pedig lassan lépett be a szobámba, egy kedves mosollyal az arcán.

– Jó reggelt! Már azt hittem elaludtál, gondoltam szólok, nehogy elkéss – motyogta, én pedig jót mosolyogtam zavarát látva.

– Igazából tényleg ideje lenne felkelnem – dörzsölgettem álmosan a szemeim, majd egy sóhaj kíséretében ülő helyzetbe tornáztam magam. Megéreztem magamon anya meglepett tekintetét, mire felé kaptam a fejem. Elnyílt ajkakkal tanulmányozta a testemen ékeskedő fekete tintával varrott tetoválásaimat. – Nem tetszenek? – kérdeztem.

– D...de...de igen, nagyon szépek, csak...meglepődtem – kuncogott zavartan. – Sosem gondoltam volna, hogy pont te fogod majd így kivarratni magad.

– Pont én? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül, ő pedig bólintott.

– Ühüm – helyeselt hümmögve. – Te mindigis olyan ártatlan és angyali voltál a göndör tincseiddel, a gödröcskés mosolyoddal, és a ragyogó zöld szemeiddel.

– Lehetek angyali és ártatlan vállig érő fürtökkel és tetkókkal is.

– Miért érzem azt, hogy ennek ellenére mégsem vagy az? – sóhajtott, majd válasz hiányában a fejét rázva kihátrált a szobámból. A szekrényemhez sétáltam, s azt kinyitva Louis-val találtam szembe magam, aki összekuporodva bámult maga elé. Csupán egy kis csend után emelte rám üveges tekintetét, majd alig hallhatóan kérdezte meg tőlem:

– Tud valamit? Rólad? Rólunk...? – válaszként lesütött szemekkel megráztam a fejem, ő pedig újabb kérdéssel állt elő: – Abszolút...semmit? – hangjában csalódottságot véltem felfedezni, bár ötletem sem volt miért érezhet így. Számára minden bizonnyal természetes, hogy bevezeti az édesanyját élete jelentős titkai közé, nálam azonban teljesen más a helyzet.

– Nem...? – néztem rá értetlenkedve, hisz nem értettem, hogy az anyával folytatott beszélgetés mégis miért kísért magával ilyen viselkedést.

Louis kimászott a szekrényemből magához ölelve a farmerét, és azt a hosszú ujjú pulcsit, amit még én adtam neki tegnap. Irtó aranyos volt, ahogy szinte eltűnt a rá méretekkel nagyobb darabban.

– Bízz benne, Harry. Adj neki mégegy esélyt, bocsáss meg neki, és próbálj együttműködni vele. Segíts neki helyrehozni a hibáját, és légy boldog, hisz még itt van neked – szavait egy kövér könnycsepp követte, mely kanyarogva folyt le az arcán, s egyenesen a padlóra hullott. Pár pillanatig tarotta még a szemkontaktust, majd sietős léptekkel kiment a szobából, hátrahagyva engem, a gondolataim, és a fejemben kavargó rengeteg kérdést.

■ ■ ■

A csengő hangja törte meg az iskola folyosóján uralkodó síri csendet. A kilencedikesek kiözönlöttek a teremből, ami előtt várakoztam. Az ajtófélfán kopogva jeleztem a bent lévő tanárnak ittlétem, ez a pedagógus pedig nem más volt, mint Louis.

Bezártam magam mögött az ajtót, s még egy széket is a kilincs alá támasztottam, hogy nehogy valaki megzavarjon minket odakintről.

– Szia – motyogtam, zavaromban a pólóm alját piszkálva, cipőm orrával a tanterem padlóján kopogva.

– Miben segíthetek, Harry? – kérdezte felém sem fordulva. Cuccait szedte össze, minden bizonnyal a lehető leggyorsabban távozni akart.

– Haragszol rám? – kérdeztem.

– Nem – felelt azonnal. – Miért tenném? – kérdezett ezúttal ő.

– Nem tudom. Sokszor fordul elő, hogy nem tudom mit miért teszel, miért ne lehetne ez is egy olyan alkalom? – Louis csendben maradt, mindössze egy vállrántásra méltatott. Felkapta oldaltáskáját, s indulni készült volna, ha nem állom útját. Balra lépett, hogy kikerülhessen, én azonban ismét akadállyá váltam számára. Ez a mozdulatsor ismétlődött, míg számomra már kezdett viccessé válni a helyzet, Lou viszont kicsit sem tartotta mulatságosnak. Egy dühös fújtatás után kezeit a mellkasomra csapta, haragja pedig egy szempillantás alatt változott színtiszta szomorúsággá. Lábai felmondták a szolgálatot, hirtelen rogyott össze előttem. Sírva kulcsolta át karjait a lába körül, fejét térdére hajtotta, könnyei megállás nélkül záporoztak arcán, vállai rázkódtak az őt hatalmába kerítő zokogás miatt.

– Lou! Hé, baba – leültem mellé, s menten magamhoz öleltem kicsi testét. Karjait rendkívül szorosan fonta ő is körém, mintha menedéket talált volna személyemben, s ezentúl egy pillanatra sem akarna elengedni. Jobbra-balra dőlöngélve próbáltam nyugtatni őt, próbálkozásom pedig úgy tűnt sikeresnek mondható. Heves légzése lassan helyre állt, könnyei elapadtak. – Áruld el mi bánt, szívem – suttogtam, s egy apró puszit nyomtam puha arcára.

– Nem szeretnék róla beszélni – motyogta lesütött szemekkel, az ujjaimon lévő gyűrűket piszkálva.

– Kérlek. Segíteni szeretnék, Louis – kulcsoltam össze kezeinket. – Lesz még órád? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Itt maradok veled. Kérlek, Lou, hagyd, hogy segítsek.

– Sajnálom, Harry – megrázta a fejét, majd kibújt karjaim szorítása közül. – Ezúttal nem tudsz – mondta, majd elhagyta a tantermet.

bubblegum bitch ×× larry stylinsonWhere stories live. Discover now