7. rész

551 53 1

- Parancsolj - tartottam Sophie elé egy poharat a háta mögül.

Először az italra pillantott, majd mosolyogva felém fordult.
- Whiskey-s likőr?
- Mi más? - kacsintottam rá, jól tudva, ez az egyik kedvence.
- Köszi - vette át, én pedig leültem mellé az út szélére, a fűbe.
- Mit csinálsz idekint? - érdeklődtem.
- Csak telefonálni jöttem ki.
Igazából én is tudtam, hisz megint perverz módjára követtem, mikor távozni láttam a házból. Véletlenek nincsenek. Hogy kimész és pont ott van, akire vágysz.
Soph törökülésben ült, kezeit az ölébe ejtve ujjai között telefonját forgatta. Felhúztam a térdeim és kezemet rájuk fektettem.
- Jól vagy?
- Kettőt kérdezz és könnyebbet - rázta meg a fejét kurtán felnevetve.
- De én érre az egyre vagyok kíváncsi.
- Nehéz lenne egy igennel vagy egy nemmel válaszolnom - sóhajtott.
- Akkor válaszolj mással - pillantottam rá és egy minutum erejére összefonódott a tekintetünk.
- Apukámat nemrég megműtötték. A szíve rendetlenkedett. Már jobban van, csak...
- Aggódsz - fejeztem be a mondatát bólintva.
- Hát, persze.
Az első gondolatom az volt, hogy nem tudom neki mit mondani. Biztos, hogy megbeszélté Luke-kal, a barátnőivel, a szüleivel és Justinnal is. Az igaz barátok nehéz időkben is melletted vannak. Sophienak pedig sok igaz barátja akadt.
Így hát inkább mellőztem a "minden rendben lesz" és a "ne aggódj" kezdetű lelkesítéseket.
- Mr. Scott vizsgálta?
Luke apja nem mellesleg sebész orvos.
- Igen, egy csomószor átjön valami kamu dumával, hogy ránézzen apára - jelent meg egy apró mosoly az arcán.
- Emlékszem amikor eltörtem a csuklómat - idéztem fel a baleset napját. - Még vacsorára is meghívott.
- Hányadikosok is voltunk? Tizedikesek? - merengett Soph.
- Aha, tizedik közepe volt.

Scott családi vacsora 5 és fél évvel ezelőtt

- Hodály nagy ez a ház - vágtam egy pofát Lucasra.
- Nem tehetek róla! Heten vagyunk testvérek - tárta szét kezeit tehetetlenül.
- Sose ültem meg ekkora asztalnál - fintorogtam.
- Örülj neki, Tash. Legalább senki nem fogja veszélyeztetni a sérült kezed evés közben - vigyorgott Lucas.
- Emlékeztetnélek, Lucas, hogy te veszélyezteted egyedül - húztam össze a szememet vádlón.
- Luke. Az apám Lucas - javított ki szórakozottan feltartva a mutatóujjat.
- Luke - hagytam rá.
- És nem direkt volt. Én csak rúgtam a labdát, a te csuklód meg ott volt az útjában - csillogott a szeme huncutul.
- Egyhelyben álltam - bámultam rá komoly képpel, de valójában csak hecceltem őt. Nem tehetett róla.
- Ez az. Kellett neked eltörnöd a csuklóját - sétált be a hatalmas ebédlőbe Sophie, tarkón lendítve a barátját.
- Ezt megérdemeltem - törődött bele Luke jókedvűen, Soph pedig hozzám sétált és leült mellém.
- Mindjárt kész az ebéd - adta tájékoztatásul.
- Ha ekkora a családod, hol van mindenki? - húztam össze a szememet.
Szombat volt, délelőtt elmentünk a fiúkkal focizni, mikor is megtörtént a baleset. Luke-kal elmentünk a kórházba, ugyanis az apja ügyelt éjszaka és 11 körül végzett volna. Megvárt minket, megröntgenezett, begipszelt, majd kocsiba ültetett és áthozott ebédelni mindannyiunkat. Sophie a közelben volt, foci után találkozott volna Luke-kal, így ő is a kórházba jött.
- Csak várd ki - húzta fel az orrát Luke, a következő pillanatban pedig beözönlött a családja. 

 

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor?Read this story for FREE!