"Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét."
Mindig is hittél az őrangyalokban. Sokan is gondolnak miatta bolondnak, de te egészen biztos vagy abban, hogy valaki óvja minden lépted és vigyáz rád. Veled van, amikor szükséged van valakire és segít visszatalálni a saját utadra, ha valami miatt letérnél arról. Annyi bizonyítékot lennél képes felsorolni, mint égen a csillag, mégsem teszed. Hiszen egyik sem vetne rád túl jó fényt.
Hiszen mit is mesélnél el? Hogy megmagyarázhatatlan, véletlennek tűnő események miatt vagy még a világon? Hogy biztos vagy abban, hogy nem önerődből sikerült kimászni a lelkedet felemésztő depresszió legmélyebb bugyraiból? Hogy ennyi véletlen egyszerűen nem létezik és kell lennie valakinek, aki rád figyel, különben már rég feladtad volna ezt az egészet? Hogy bár a szemnek láthatatlan, mégis érzed, hogy veled van?
El kellene mesélned, hogy akárhányszor kiborulva, sírva rejtőztél el a szobád mélyére, mindig azt érezted, hogy valaki gyengéd érintésekkel cirógatja az arcod és addig simogat, amíg el nem alszol? Hogy szinte már hallottad minden alkalommal a vigasztaló, nyugtató szavait? Hogy bármit megadnál azért, hogy létezzen és csak egyetlen egyszer bújhass a karjai közé. Csak egyetlen egyszer hallhatnád a hangját, csak egyszer nézhetnél a szemeibe. Csak egyetlen csalhatatlan bizonyítékod lenne arra, hogy valóban létezik.
- Ez csak egy mese! – csattan fel anyukád a sokadik alkalommal, amikor beszélni kezdesz a témáról. – Ehhez már nagy vagy. Ideje lenne felnőnöd végre. Vagy újra meg kellene próbálnunk a pszichológust?
- Nem, nem – tiltakozol azonnal. Inkább a pokol, minthogy újra egy olyan embernek kelljen mesélned a problémádról, aki képtelen komolyan venni és csak egy feltűnésre vágyó tinit lát benned meg sem próbálva kissé a felszín alá nézni. – Tudom, hogy nem létezik – nyelsz egy hatalmasat, szinte már fáj kimondani ezeket a szavakat. – Csak kíváncsi voltam, hogy te mit gondolsz – erőltetsz egy mosolyt az ajkaidra, majd megköszönve a vacsorát a szobádba sietsz.
Minden rossz Apukád halála után kezdődött. Közel álltál hozzá és a halálával járó veszteséget képtelen voltál feldolgozni.
A dolgon pedig egy cseppet sem segített, hogy nem sokkal azután, hogy ő elment, Anyukád új párra talált.
Nincs bajod az új férfivel. Jól bánik veled is és az Anyukáddal is, de túl hamar történt minden. Olyan, mintha Anyukádnak nem is hiányozna és azonnal keresett magának valakit, aki pótolhatja őt. Csakhogy a te életedben soha senki sem pótolhatja.
Ömlő könnyekkel lépsz be a szobád rejtekébe. Az ágyadon végig nyúlva próbálsz parancsolni feltörő érzelmeidnek. Te is tudod, hogy ideje lenne túllépned és elengedni őt, de képtelen vagy rá. Annyi minden lehetett volna még, annyi vidámság és boldogság várhatott volna még rátok. Még csak elbúcsúzni sem tudtál tőle, olyan hirtelen dőlt romba minden.
- Annyira hiányzol – suttogod magad elé csendesen sírva, mire egy lehelet könnyű érintést érzel meg az arcodon, ami egy apró mosolyt varázsol ajkaidra. A szomorúság szinte teljesen eltűnik a szívedből és csak egy jóleső érzés marad utána. Pontosan ezeket a dolgokat nem tudod leírni másoknak. Valószínűleg azonnal a pszichiátriára küldenének miatta. – Bárcsak léteznél – sóhajtod csukott szemekkel. – Bárcsak megmutathatnám mindenkinek, hogy mit jelentesz nekem. Bárcsak igazán szerethetnélek – motyogod magad elé, majd a lehelet könnyű érintések nyomán lassan nyugodt álomba merülsz.
Másnap gyengéd simogatásokra ébredsz. Lassan kezded nyitogatni a szemeid, majd azok szinte tányér nagyságúra tágulnak az ijedségtől, mikor meglátod a melletted fekvő, angyali vonásokkal megáldott fiút, akinek a kezei továbbra is a bőrödet cirógatják.
- Te... te... te ki vagy? – kérdezed rémülten, de nem mozdulsz távolabb tőle. A szemeibe nézve valami azt súgja, hogy nem kell tőle félned. Az érintései is annyira ismerősek. A szívedet nyugalom tölti el, ahogy meglátod gyönyörű mosolyát. Megmagyarázhatatlan módon tűnik ismerősnek, de képtelen lennél megmondani, hogy ki ő.
- Jun vagyok – hallod meg kellemesen mély hangján, ami szintén ismerősen cseng. – Itt vagyok – mosolyog rád.
- Itt vagy? – vonod fel a szemöldököd. Egyszerűen nem érted, hogy mi történik körülötted.
- Azt kívántad, hogy bárcsak léteznék – bólint egy halvány mosollyal az ajkain. – Létezem – teszi hozzá.
- Te... egy angyal vagy? – nyögöd ki meglepetten. Az egy dolog, hogy hiszel valamiben, az pedig egy másik, hogy az a valami vagy jelen esetben valaki épp mellett fekszik, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Nem egy angyal – kúszik egy pimasz mosoly a szép arcára. – Csak a te angyalod vagyok.
- De... de ez mégis hogyan? – kérdezed, ahogy kezed az arcára vezeted. A bőre puha, mint a selyem, a szemei olyanok, mint két csillogó drágakő. Telt ajkain ülő mosolyától pedig szinte elolvad a szíved.
- Te akartad, hogy valóban létezzek – fog finoman az arcát cirógató kezedre, miközben közelebb kúszik hozzád. – Te akartad, hogy tényleg itt legyek, hogy igazából szeresselek, hogy igazából szerethess.
- Hogy szerethetnél engem? – kérdezed egy keserű mosollyal.
- Miért ne szerethetnélek téged? – vonja fel a szemöldökét még mindig mosolyogva.
- Te most szórakozol velem? – csattansz fel megpróbálva elhúzódni tőle, de nem hagyja.
- Nem értelek – ráncolja a homlokát. – Csodálatos lány vagy. Kitartó és erős. Gyönyörű lelked van és képes vagy azokat a dolgokat is meglátni, amik nem egyértelműen vannak az orrod előtt.
- És vágásokkal van tele a csuklóm – vágsz vissza. – Ezt nevezed te erősnek és kitartónak?!
- Figyelj rám, T/N – veszi kezei közé az arcod. Hüvelykujjával finoman cirógatja a bőröd és egy pillanatra sem hagyja, hogy elnézz a szemeiből. – Az élet olykor próba elé állítja az embereket. Mindenkit. Sosem tudod, hogy kinek milyen nehézségek szánt a sors, de biztosíthatlak afelől, hogy mindenki hordoz mély sebeket. Van, aki küzd, van, aki feladja. Te képes voltál hinni abban, hogy van valaki, aki vigyáz rád. Elég nyitott volt a szíved, hogy meghalld a szavaim, hogy érezd az érintéseim. Hidd el nekem, kevés ilyen ember van. Ne feledd, ismerlek, talán még jobban, mint te magad. Itt voltam melletted mindig. A legmélyebb poklodban is, eddigi életed minden percében. Láttam minden mosolyod, minden könnyed, minden küzdelmed. Tudom, hogy tényleg ilyen vagy. Olykor bátortalan és félsz, de ez normális. Mégis minden pofon után felkelsz. Kitartasz és mész tovább. Az, hogy meginogsz sosem baj, csak azt jelenti, hogy ember vagy. Én pedig minden megingásnál melletted leszek, hogy elkapjalak, mielőtt földet érnél, ahogyan eddig is melletted voltam. Óvom minden lépted és vigyázok rád. Többet jelentesz nekem, mint bárki ezen a világon.
- Jun – suttogod magad elé könnyes szemekkel és zokogva bújsz a mellkasába, amíg ő a hátadat cirógatja.
- Sose gondolj magadra rossz emberként. Nem vagy az. Ember vagy. Én pedig melletted leszek... mindig – ölel magához szorosan, és a karjaiba merülsz újra álomba.
