Csók

112 8 5

Suttogtam volna az arcába undorító magyar káromkodásokat, nyögtem volna felé olyan szitkokat, miknek csak én ismerem a jelentését, de a szemei... olyan ártatlanul csillogtak még most is. Mit is teszek magammal? Csak azért, mert valamennyire vonzónak találom, nem harapom le rögtön az arcát? Biztosan nem erről van szó. Erről nem lehet. Mármint, én nem arról vagyok híres, hogy csendben maradok. Sőt, a szakmámban én vagyok az egyik leghangosabb. Majd akkor elkapta a tekintetét. Elengedett a hosszúra nyúlt ölelésnek köztünk vége szakadt, s mikor arra gondoltam, hogy ez volt az utolsó interakciónk, maga elé kezdett el motyogni.
- Sajnálom, hogy ez történt.
- Legalább jók a megérzéseid. - próbáltam meg vígasztalni szeretett tisztünket, ki hirtelen mintha egy más emberré avanzsált volna.
- Gondolom haza akarsz menni.
- Szeretnék. Eleget feküdtem egy helyben. A befogadóim biztosan aggódnak már.
- Persze, igazad van. Elnézést az előbbiért. Kissé elragadtatam magam.
- Semmi gond, Herr.
Csendesség borult a vidékre, arra a kis szobára főként, hol nyakig betakarózva feküdtem egy hálóingbe, pár napig. Feltehetőleg megbántottam azzal, hogy nagyon kevés ideig simogattam a hátát, hiszen ő, csak továbbra is maga elé meredt.
- Nem te voltál az első.
Összevontam a szemöldökeim.
- Több nőt is megölt. El akarják ítélni. Megtaláltuk a holttesteket. Mindent bevallott. Amikor megláttam azokat a szegény nőket, én...
A hangja elcsuklott. De mintha tudnám, hogy mit érez. 10 éves voltam amikor először láttam egy halott embert. A falunkban élő idős bácsi volt az, ki valahonnan Felvidékről jött családjával. Feküdt. Nyugodt volt. Nyugodt és büdös. Üveges tekintetével a plafont bámulta szüntelen, arca pedig teljesen ki volt simulva. Eltakarták a szememet, de hiába, hiszen akkor már mindent láttam. S akkor beugrott valami, amire egy pillanatra felemeltem lehajtott fejemet.
- Hans...
Semmi válasz.
- Te ugye még nem öltél meg senkit?
Ahhoz, hogy egy katona ide eljusson, bizonyítania kell. Embert kell ölnie, a hazáját kell szolgálnia, de ő mégis, olyannyira puhánynak tűnt jelen pillanatban. Lehetséges, hogy a bevert fejem szüleménye ez a sok gondolat, de mikor rápillantok csak rázza szőke fejét.
- Akkor, miért vagy itt? - Tört ki belőlem a kérdés minek nem kellett volna, de nem tűnt teljesen zaklatottnak.
- A szüleim a párt kezdete óta támogatták a Führert. Így sokkal könnyebb volt munkát szereznem. De, Eszter. Te, miért vagy itt? Otthon lehetnél, háború nélkül. Magyarországra még nem jutott el.
El akarna menni? Nem akarja ezt? Mi járhat abban a furcsa kis német fejben, mikor ezeket a szavakat engedi ki az ajkain?
- Lassan el fog. - Felelem nyugodtan, mire ismételten rám emeli csillogó tekintetét.
- Miért vagy itt?
- A szüleim meghaltak, amikor 17 lehettem, nem emlékszem mindenre. Először nagyon össze voltam zavarodva, majd Ausztriába kerültem. Lassan négy éve vagyok birodalmi állampolgár. Természetesen a Führerre szavaztam, hogyha ez érdekel.
De ez, mindketten tudtuk, hogy hazugság volt. S a hazugság hazugságokat szül, egészen addig, míg el nem nyeli az embert.
- Én is.
Válaszolt végül, majd közelebb hajolt hozzám. Elmerültem a szemeiben, mik annyira szépek voltak. Magával ragadtak, elvittek valahova, hol kiskorom óta nem voltam. Biztonságban éreztem magam, de nem akartam beismerni. Lehetetlen lenne. Ahogyan viszont az ajkaimat vizslattja tekintetével, megdobogtatja a szívemet. Nem bírom levenni a tekintetemet az íriszeiről. Suttognék neki édes szavakat, egész éjjel, innék is vele, valami német szeszt, mit a Birodalomban gyártanak, még nevetve is énekelném vele a Deutschland Über Allest, s susognám a fülébe, hogy miénk a háború.
Abban a pillanatban, pedig kinyílt az ajtó. István volt az. Hans elkapta a fejét, majd felpattant az ágy széléről, biccentett, s kiviharzott a szobából.
- Kedves magyar virágszálam, - vigyorgott mint a tejbetök. - Kész a fürdő. A ruháit kimosták, s ha már annyira jól van haza is mehet. Vagy esetleg csatlakozhat utána hozzánk egy vacsorára.
Fogalmam sem volt, hogy ki ő, vagy miért rendelték ide. Csak azért mert magyar? Milyen válasz ez? Ki mond ilyet? De, teli van minden idegen emberekkel. Lehet, hogy kényelmes lenne most egy fürdőt vennem, majd hazamenni. Aggódhatnak értem már, nem? A gyermekük helyett is gyermekük vagyok, s nem hagyhatom egyedül a német szüleim.
- Köszönöm, uram. - Jelentettem ki végül, majd valahogyan kikecmeregtem a takaró szorításából. Csak nem lesz olyan nehéz elbattyogni egy fürdőig, nem? Mondjuk, leszámíthatom az állapotomat. Mármint, minden szörnyű viccet félretéve, nem voltam éppen túl jól. Mármint, nagyon nem. Ahogyan a földre érintettem kecses kis lábaimat, az egyensúlyom megtört, én pedig mintha az első lépéseit megtevő baba lennék, úgy dőltem előre, a padló felé, mikor egy erős férfikar szorította meg a derekam, s húzott magához.
- Óvatosan, Eszter. - búgta felém, anyanyelvünkön. Én pedig megnyugodtam, a mai napon biztonságban érezhettem magam.

Az első nap utánWhere stories live. Discover now