c h a p t e r t w e n t y o n e

1.7K 187 49

L o u i s
T o m l i n s o n

Harry idegesen csapta be maga után az ajtót, miután bármiféle köszönés nélkül kitrappolt a lakásból. Ajkaimat rágcsálva roskadtam térdre a padlón.

Csupán egy lehetőség jutott eszembe, amivel ki tudnék mászni abból a gödörből, amibe a saját hülyeségem miatt estem bele. Mexikóba szökök és nevet változtatok.

Gyávaság, de nem merek csak úgy Zayn elé állni és oda lökni, hogy "Én rendszeresen csallak az egyik diákommal, de amúgy szeretlek, asszem". Nem, ez kizárt, főleg, hogy egy olyan diákról beszélünk, aki már rég több, mint egy szerető vagy egy futó kaland. Olyan érzések húznak felé, amiket képtelen vagyok beazonosítani. Zayn-nel sosem éreztem ilyet, még a kapcsolatunk felhőtlenebb időszakában sem.

A Harry-vel töltött időm egyszerre tesz mérhetetlenül boldoggá, és egyszerre tesz tönkre. Teljesen. Amikor belenézek abba a páratlan, zöld szempárba, és mikor ajkai puhán érintik az enyémeket, mintha egy másik világba csöppennék. Olyankor nem számít semmi. Nem számít a több mint két éves kapcsolatom. A korkülönbség. A köztünk lévő tanár-diák viszony. Az erkölcs, és az, hogy sorra játszom el az utolsó lapjaimat. És talán a legrosszabb mind közül, hogy napról napra érzéketlen módon átverem Zayn-t. Ezek mind olyan dolgok, amiket Harry a legapróbb gesztusaival is képes elfeledtetni velem. De mikor újra egyedül maradok, minden helytelen dolog amit művelek emlékeztet arra, hogy borzalmas ember vagyok.

Itt már nem Harry a hibás, hanem én. Én vagyok az, aki még saját magának is képtelen bevallani, hogy kezd végtelenül beleszeretni valakibe, akit tulajdonképpen alig ismer. Mégis egy pillanat alatt képes volt elcsavarni a fejem.

Csupán néhány szóval véget vethetnék ennek a régóta elhúzódó sok cécónak, mégsem teszem, és nem tudom miért.

Zayn lépteit egyre közelebb hallottam, majd karjait éreztem meg sírástól rázkódó vállaim köré fonódni.

– Hé, mi történt? – suttogta, és egy apró puszit nyomott a fülem mögé. Megráztam a fejem és felpillantottam a falon lógó órára. Van még másfél órám elmondani az igazságot, hacsak nem akarom, hogy Harry megelőzzön. Márpedig ezt nem akarom.

– Semmi – motyogtam és dacosan letöröltem a könnyeim.

– A semmiért nem szokás sírva fetrengeni a padlón – kuncogott.

– Tényleg semmi. Megyek, összeszedem magam – utaltam arra, hogy az érzelmektől meggyötört arcom egyáltalán nem volt vállalható, pedig már indulni készültünk. Feltápászkodtam a földről és a fürdőbe vánszorogtam. Hideg vízzel megmostam az arcom és a hajamat is rendbe szedtem. Nem öltöztem át, úgyis csak Liamékhez megyünk.

– Indulhatunk – intéztem a szavaimat Zayn-nek miután felvettem a cipőm és egy vekonyabb pulcsit is felhúztam.

– Biztos jól vagy? Ha gondolod itthon maradhatunk. Majd szólok Liam-nek és...

– Ne. Nem kell. Mehetünk már? – varázsoltam magamra egy hamis mosolyt, majd összekulcsoltam a kezeinket.

■ ■ ■

Alig negyed óra múlva már a megfelelő utcába fordultunk be. A rendkívül gyér közvilágítás miatt alig láttam valamit, és minimum háromszor majdnem felbuktam a saját lábamban.

A házhoz közeledve egy fának dőlt alakot pillantottam meg. Kiléte hamar kiderült, ugyanis sziluettje tökéletesen kirajzolódott. Harry volt az.

Ellökte magát a fa törzsétől, ami eddig kiváló támaszt nyújtott neki, és kimért léptekkel indult meg felénk. Szívem a torkomban dobogott, a kezeim remegni kezdtek.

– Sziasztok – biccentett egy gúnyos mosollyal az arcán.

– Szia Hazz – felelt Zayn. – Hát te? Hogy hogy itt?

– Umm...Igazából veled szeretnék beszélni.

– Velem?

– Igen. De...tulajdonképpen nem is én.

Pimaszul ragyogó, kárörvendést sugalló tekintetét az enyémbe fúrta, majd ismét megszólalt:

– Louis szeretne neked mondani valamit.

bubblegum bitch ×× larry stylinsonWhere stories live. Discover now