c h a p t e r f i f t e e n

1.7K 191 35

H a r r y
S t y l e s

–  Le akarlak festeni. Kérlek, állj nekem modellt. Meztelenül.

Tényleg szerettem volna vászonra vinni minden vonását úgy, hogy semmiféle textília nem takarja tökéletes testét. Már az első pillanattól kezdve erről képzelgek. A festés egyébként is az első számú szenvedélyem, s ha ebben még Louis is közrejátszik, az több mint tökéletes. Régóta szembesíteni akarom már ezzel a vágyammal, rémült tekintetét látva viszont most mégis úgy érzem, hogy ezt a kérdést halogathattam volna még egy kicsit.

– Ne haragudj, nem akartalak így letáma... – szabadkoztam volna, de közbe vágott.

– Akarom. Fess le – felelte határozottan, ezúttal pedig én voltam az, akit lesokkoltak a hallottak. Nem hittem volna, hogy beleegyezik.

– Ko...komolyan?

– Igen. Ne kérdezz vissza, még a végén meggondolom magam. Szedem a cuccaim és mehetünk – hadarta, szavai pedig újabb sokkra késztettek.

– H...hogy...szóval...most? Ma? 

– Nem, Styles. Majd ötven év múlva, amikor a testem egy bevásárlószatyorra fog hasonlítani, és öt percnél tovább nem tudok majd megállni a lábamon, szóval fekvő helyzetemben kell majd lefess, miközben a macskáimat etetem – megforgatta jégkék szemeit, hangjából áradt a gúny. 

– Jól van már, te pukkancs. Itt megvárlak. Siess. Vagy akár jöhetsz így is – ismét végigmértem a testét, az utóbbi tíz percben már sokadjára, és megnyaltam ajkaim a látványra.

Bármiféle kérés nélkül beljebb merészkedtem a házba és kényelembe helyeztem magam a kanapén.

– Persze, ülj le nyugodtan – morogta Louis mögöttem, majd felment az emeletre és csak hosszú percekkel később jött vissza.

Csípőjén egy egy szürke melegítő lógott és egy bő, fekete pólót húzott még magára.

– Mehetünk – állt elém teljes harci díszben.

■ ■ ■

Kevesebb mint fél óra múlva már a műtermem kulcsáért kutakodtam a fiókban.

Elfordítottam a zárban az apró fémet ami bejutást nyújtott nekünk a kis helyiségbe.

Louis kíváncsian kapkodta a tekintetét ide-oda. Végigpásztazott minden kész, illetve félkész állapotban lévő festményt. Kétségtelenül rengeteg volt belőlük idebent, de még így sem az összes.

– Ezek...csodásak – dicsért Louis elképedve.

– Köszönöm – kuncogtam és egy elégedett mosolyra húztam ajkaim. Örültem, hogy végre nem egy hormonzavaros, perverz tinédzsernek tart aki csak megkeseríti a mindennapjait. Végre látott bennem valamit, amitől nem tűntem olyan jelentéktelennek. – Kezdhetjük? – kérdeztem, mire Louis félénken, alig láthatóan bólintott egyet.

A sarokból kihúztam egy széket, aminek se háttámlája, se karfája nem volt. Leginkább egy bárszékre hasonlított.

– Szeretnél egy köntöst, vagy – nyeltem egy nagyot. –,teljesen meztelen szeretnél lenni?

– Umm...elfogadom a köntöst, köszönöm – motyogta és elkezdte lefejteni magáról a zavaró ruhadarabokat.

Beharapott ajkakkal mustráltam minden mozzanatát, mire Louis összehúzódott. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a fejembe beszökdöső gondolatokat.

Előszedtem egy üres vásznat, ami csak arra várt, hogy ráfessem a már lassan múzsámnak nevezhető csodás teremtést, Louis-t. Kikerestem a festékeket is, amiket használni fogok, és néhány ecset is a kezeim közé akadt.

– Maradj itt – intéztem Lou felé a szavaimat, és a hálószobába siettem, ahol kiszedtem egy hófehér selyem köntöst a szekrényemből. Visszamentem a műterembe, ahol Louis a festményeimet vizslatta. Néhány darabon végighúzta ujjbegyeit, tekintete pedig több ideig időzött el az egyiken. Testét mindössze egy bokszeralsó fedte.

– Khm...Kezdhetjük? – köszörültem meg a torkom, mire felém kapta a tekintetét.

– Pe...persze – átnyújtottam neki a selyem anyagot, amit egy pillanat alatt magára húzott. Kezdett inába szállni a bátorsága. Elfordult és lefejtette magáról az alsóját, amit árgus szemekkel néztem végig.

– Ü...ülj fel oda – mutattam a székre, ő pedig engedelmesen tette amit kértem tőle. – Tedd keresztbe a lábaid.

– Így? – kérdezett vissza, miután végtagjait a kért pozícióba helyezte.

– Igen. A fejedet egy kicsit billentsd hátra és oldalra. Úgy, hogy rálátást nyerjek a nyakadra – magyaráztam, ő pedig ismét engedelmeskedett. – Tökéletes. Maradj így. Szólj, ha esetleg kezd kényelmetlen lenni ez a pozíció és tartunk egy kis szünetet – hümmögve bólogatott párat, én pedig elkezdtem felvázolni a vászonra Louis testét.

Ez a póz tökéletes volt. Túl sokat mutatott, de mégsem eleget. Louis keresztezett lábai pont eltakarták a kényesebb részeket. A köntösét hátrébb dobta, s így láthatóvá vált oldala, vékony dereka és a mellkasa is, amin tetoválások temérdeke díszelgett, csakúgy, mint a karján. Louis is olyan volt, mint egy vászon, amin a sok-sok tetoválás a mű.

– Nem először csinálsz ilyet, ugye? – törte meg a csendet magas, dallamos hangjával.

– Tessék?

– Nem vagy zavarban. Nem először festesz le valakit meztelenül, jól sejtem?

– Hát...igazából igen. Előfordult már párszor, hogy ilyen festményeket készítettem – motyogtam, mire arcán egy pillanatnyi csalódottság futott át. – De biztosíthatlak róla, hogy az összes modellem közül te vagy a leggyönyörűbb.

– Pff. Hány alanynak mondtad már ezt?

– Egyiknek sem – feleltem, és tekintetemet mélyen az övébe fúrtam, hogy érezze a szavaim mögött rejlő őszinteséget. – Gondolj csak bele. Ez a szoba tele van művészetekkel, s én mégis téged vizslatlak.

Csendben maradt, arcára pír szökött. De én hallani akartam a hangját, amint felém intézi a szavait és csak rám összpontosít.

– Min kaptatok össze Zayn-nel? – kérdeztem hirtelen, és reméltem, hogy nem fog túl tolakodónak gondolni.

– Hát...semmi lényegesen. Megint uralkodni próbált felettem. Mostanában egyre többször előfordul, és ez nekem olyan, mintha fojtogatna.

– Jól gondolom, hogy csak azért vagy itt, hogy megmutasd neki, hogy van saját akaratod? A magad ura vagy és tehetsz rossz fát a tűzre, az ő engedélye nélkül is. Ezért egyeztél bele azonnal? – lesütötte a szemeit, és alig láthatóan bólogatott. Rosszul esett. Nem azért jött el, mert én szerettem volna. Nem azért áll most nekem modellt, mert szeretett volna egy mosolyt csalni az arcomra azzal, ha megteszi ezt nekem. Csupán csak dacból ül most ott azon a széken úgy, mint egy istenség.

– Sajnálom.

– Nem kell. Nincs szükségem emberek sajnálatára – morogtam talán túl gyorsan és mogorván, de Louis ezzel a szóval fájdalmas sebeket tépett fel.

– Harry...van itt még valami.

– Micsoda?

– Én...elmondtam mindent Zayn-nek. Rólunk.

bubblegum bitch ×× larry stylinsonWhere stories live. Discover now