Ugyanúgy kezdődik ez a nap is, mint a többi. Hongki reggel édes csókokkal ébreszt és a szokásos harmóniában töltitek el az időt, amíg mindkettőtöknek el kell indulnia. Hongki próbára igyekszik, te pedig az iskolát veszed célba. Minden a megszokott módon telik egészen délutánig.
Már az ebédlőben is meglehetősen fura szemekkel vizslatnak a diákok, de nem tulajdonítasz neki túl nagy jelentőséget. Mióta napvilágot látott a kapcsolatod Hongkival elég gyakran bámulnak meg roppant mód pofátlanul, de megtanultad kezeli a dolgot.
Ám ezek a szemek most nem ítélkezőek vagy féltékenyek. A legtöbb inkább sajnálatot tükröz, de akad egy-két kárörvendő is, mégsem tudod hova tenni. Ám ahogy lassan véget ér a tanítás, úgy párosul a bámuló szempárok mellé a diszkrétnek hitt összesúgás is, amit aztán már végképp nem értesz.
Utolsó órádon ülve hirtelen megrezzen a telefonod. Rápillantva a barátnőd rövid tömör sms-ét pillantod meg.
„Nézz fel Twitterre... és ne akadj ki!"
Már előre rosszat sejtve nyitod meg a közösségioldalt és azonnal összefacsarodik a szíved. Kezdésként egy rövid, de velős cikkbe botlasz Hongkiról, ami azt taglalja, hogyan is romantikázik egy egyenlőre nem biztosan felismerhető színésznővel. Bizonyítékként ott virít a cikk mellett néhány kép, ahogyan vidáman, mosolyogva csacsognak egymással vagy éppen Hongki karjaiba zárja a lányt.
Darabokra tört szívvel zárod be az oldalt és a tanárral mit sem törődve mélyedsz a gondolataidba.
Mindig is rettegtél, hogy egyszer eljön az a perc, amikor már nem leszel elég Hongkinak. Hogyan is lehetne egy egyszerű egyetemista lány elég jó egy ünnepelt idolnak?! Az még csak hagyján, hogy nem vagy híres, de az még csak rátesz egy lapáttal, hogy külföldi vagy. Még csak titkot sem lehet csinálni belőle, hogy nem mellé tartozol. És ezt a rajongói is annyiszor az arcodba vágták már.
De eddig nem érdekelt. Eddig ott volt és megvigasztalt. Milliószor elmondta, hogy neki senki más nem kell. Az sem érdekli, hogy külföldi vagy, az sem, hogy nem vagy híres, az meg pláne nem, hogy a rajongóinak ez nem tetszik. Eddig ez így volt, de úgy látszik még is csak megtört a nyomás alatt és rájött, hogy egy magához illő lányt kell választania.
Csak mégis fáj.
Fáj, hogy még reggel is úgy csinált, mintha tényleg te lennél a legnagyobb kincs a Földön. Még reggel is úgy csókolt, mintha soha sem tudna betelni veled. Még reggel is úgy ölelt, mintha soha sem akarna elengedni. Most pedig már egy másik lányt tart a karjaiban... nyilvánosan.
Végül véget ér az utolsó órád is, ami után gondolkodás nélkül indulsz a közös lakásotok felé, hogy összepakold a cuccod. Még szerencse, hogy nem adtad ki a saját lakásodat miután összeköltöztetek, így most van hova menekülnöd. Mikor hazaérsz, Hongki még nincs a lakásban, aminek örülsz is meg nem is. Örülsz, mert így nem kell látnod és ő sem látja, hogy mennyire összetört téged. És szomorú vagy mert igenis jót tenne a lelkednek, ha számon kérhetnéd, hogy miért hazudott és miért alázott meg ennyire nyilvánosan.
Potyogó könnyek közepette állsz neki összepakolni a ruháidat, miközben csak a mögöttetek álló idők járnak a fejedben. Az első találkozásotok az áruházban, ahol gyakorlatilag felborítottad, majd egy árva szó nélkül otthagytad. Aztán a második találkozásotok ugyanabban az áruházban, amikor már nem hagyott elsétálni. A lassan de biztosan kialakuló kapcsolatotok, ami hirtelen fordult szerelemmé és amiről azt hitted, hogy a fiúnak is azt a mindenséget jelenti, mint neked... eddig.
