Tudok magamra vigyázni

231 12 2

A levegő pillanatok alatt fagyott le abban az olyan kis kedvesen berendezett tiszti szobában. Éreztem, ahogyan izmaim egyre gyorsabban ernyednek el, s szívem, a kalapálást egyre nehezebben volt képes abbahagyni. Ahogyan én is egyre nehezebben vettem a levegőt. Hiába próbáltam elszámolni magamban tízig, olyan volt mint halottnak a csók. Halottnak... Nem soká lehetséges, hogy én is az leszek. Egy hulla. Egy élettelen semmi, ami csak fekszik, abban meg reménykedhetek, hogy a Menny lesz az otthonom, viszont belegondolva Nemzetiszocialista ribancokat nem szívesen fogadhatnak ott. Lehet, hogy ez csak az én álláspontom, viszont akkor is olyan, amivel nagyon nehezen szállhatna szembe bármily ember fia. Meghalni. Mit jelent meghalni? Egyáltalán milyen? Elföldelnének? Emlékeznénem rám, vagy csak ott lézengne a holttestem az egyik utca elzárt sikátorában, ahol egy sárga csillagot helyeznek rá, hogy meg se lepődjön azon az embersereg, kit a szag odavonz, hogy miért hever itt egy fiatal kisasszony holtteste. Az, hogy zsidóként temetnének el, kissé megcsapja a gyomromat. Egész életemben elismertem Jézust, mint megváltót és ezt fogom kapni.
- Eszter. - gondolatmenetemből Hans kissé kétségbeesett hangja hozott vissza. - Én tényleg segíteni szeretnék, csak meg kell magyarázzak néhány dolgot.
Válaszolni nem tudtam a gyermeteg tónusnak, mi még így is, valamiért boldognak hatott. Soha életemben nem találkoztam ezzel az emberrel, de olyan mintha életemet éltem volna le úgy, hogy ismertem. Megnyerően beszélt, kedvesen, s akár szónokolhatott is volna a Führer mellett, hogyha nem egy ilyen kis vidéki város tiszti irodájában csücsülne velem, a magyar prostival.
- Szóval, - kezdett bele mondókájába. - Túl sokat tudsz.
Itt beleharapott az ajakiba. Mintha ki sem akarta volna ezeket a szavakat nyögni.
- Tisztában vagyok vele, de a titoktartás ugyanannyira kötelez mint az orvosokat.
- Ez nem orvoslás amit csinálsz.
- De az. Az elhagyott férfi lélek problémáira csak egy gyógyszer van, a női test.
- Ebben lehet valami. - biccentett egyet, majd lassan megsimogatta a tányérsapkája alatt bújkáló aranyszőke tincseit.
- Most én kérdezek, Herr.
- Rendben, figyelek.
Mintha bíznék benne, egyszerűen nem bírom elereszteni ezt az egy kérdést. Mély levegőt veszek, ami szinte égeti a torkomat.
- Miért akar nekem segíteni?
Mély sóhaj. Egy olyan dolog, mit mindig nagyon tudok értékelni. Amikor nem akarják elmagyarázni a pontos indokot, de el kell nekik. Nem látok a fejébe, s ezt ő is tudja. Hogyha médium lennék, akkor nem itt ülnék, vele szemben, kigombolt inggel, éppen tekintetét simogató mély dekoltázzsal.
- Nem szeretem, hogyha az ártatlan emberek halnak meg.
Milyen bájos és ellentmondásos. Halvány mosoly húzódott az ajkaimra. Az a gyermeteg sárm, ahogyan lesüti a szemeit. Az a kétségbeesett pillantás amit sikeresen elkaptam. Olyan gyorsan próbálok meg cselekedni, amennyire csak tudok. Lassan, a levest, mit ölembe rakott, a kávézóasztal felé csúsztatom, lerakom. Megemelem kezemet, átfut agyamon, hogy amit teszek az nem helyes, de már nem tudom megállítani magamat. Lassan simítok végig vállán, érintésembe pedig beleremeg. Nem számított erre. Még mindig nem fordítom felém a fejét, ahogyan lassan közeledek a füléhez. Szinte érzem ahogyan hozzám akar érni, de nem mer. Hezitál, mert aggódik egy kicsit. De a mosolyt semmi nem kaparja le az ajkaimról, főleg nem az, ha ő hezitál.
- Nagy kislány vagyok, Hans. Tudok magamra vigyázni.
Beleharaptam fülcimpájába, majd megsimogattam arcát, míg ő vérvörös arcos mámorában várt a folytatásra, én egy szó nélkül igazgattam meg szoknyámat, s mentem az ajtóhoz, mi halkan csukódott mögöttem. Nem állt szándékában követni, ez egyszer már biztos. S ahogyan ő nem követett, én nem néztem vissza. Nem mertem. Annyira volt lehetetlen számomra mindez. Ez a fogalmam sincs mennyi idő, amit vele töltöttem. A túlságosan barátságos férfivel, ki ételt ajánlott nekem, s hiába bámult meg, nem nyúlt bele alsóneműmbe a legelső adódó alkalommal. De ki akarna engem megölni? Ludwig, akinek a nagyapja zsidó volt, s ezt részegen elkotyogta nekem? Karl, akivel nem beszéltem sokat, de a lopott ékszereiről mégis tudok? Talán nem ők. Akkor ki? Miért lebeg a fejemben ennyi megválaszolatlan kérdés? S hogyha tényleg nekem akar valaki támadni akkor mit tegyek? Egyszerűen tényleg csak ki fog szállni a testemből a lelkem? Ennyi lesz csupán? Lehetetlen az, hogy én meghaljak. Ilyen fiatalon. Lehet, hogy csak rám akart ijeszteni azok után, amit vele tettem. Mondjuk, nem ismerjük egymást, de eléggé ráijesztettem az elején. S le se feküdtem vele. Biztosan ez lesz a gond. Dehát, akkor itt semmi probléma sincsen! Ahogyan szépen lassan szeltem a lépcsőket, hirtelen valami magas vetett rám árnyékot. Felemeltem a fejem, hogy jobban láthassam azt a figurát, ki kitakarta előlem a "napot", s nem kellett csalódnom. A férfi maga volt a "recepciós" kinek pengevékony ajkaira egy kaján vigyor húzódott.
- Miben segíthetek, Herr? - kérdeztem rá, miután ő pedig csak rámemelte a tekintetét. A szótlansága nagyon zavart, mintha valami nem nagyon stimmelne vele. Ahogyan nézett, pillanatokon keresztűl, nem csak a zavartság szélére, de az őrületbe is kergetett lassan, mikor végül szóra nyitotta az ajkait.
- Mit szólna ahhoz a Fräuline, hogyha mi holnap találkoznánk?
Lehetetlen lett volna, hogy nemet mondjak. Először is, ebből élek meg, s még mindig féltem a haláltól, olyannyira, hogy csak rábólintottam az ijesztő figura kérdésére, ki továbbra is csak vigyorogva jelezte azt, hogy imád a nyeregben lenni velem szemben.
- Akkor holnap, ilyenkor, ugyanitt. Elviszem valahova. Vigyázzon magára hazafele.
S ezzel, mintha elvágták volna a mosolyát. Nem szólt semmit, csak elállt az utamból, én pedig siettem kifelé ahogyan csak tudtam. Csak minél hamarabb érjek ki innen. Bele sem gondolva abba, hogy kibe eggyeztem bele, remegő térdekkel léptem be az otthonomnak hívott parasztházba, s battyogtam fel az emeletre, olyan tempóban, mint egy vadászkutya ki szagot fogott. Már ételt sem kívántam, csak alvást. Hiszen a névtelen férfi megrémít, de holnap mégis vele találkozom. Még emlékeimben sem tudom visszahívni azt, hogy miért mondtam igent, hiszen nem kellett volna. Nem vagyok már olyannyira naiv, hogy agyamban az a kép éljen, hogy igenis rendben lesz minden a mai estén. Főleg, miután Hans belémhozta a frászt is. Lehetséges, hogy ez egy új náci hobbi. Ijesztegesd az éjszaka lányait, akik segítenek neked abban amiben kell, így tudod meg melyik a legtökösebb... Persze, él az a mondás is, hogy kurvából lesz a legjobb feleség, de ki rémisztené halálra a jövendőbelijét? Igencsak betegnek kell ahhoz lennie, hogy ilyeneket tegyen.
Csak sóhajtok. S ez betölti a teret. A szobámat. Az egyetlen hang amit képes voltam magamból kiadni hirtelen. Hiszen, már évek óta nem tudtam sírni. Azóta nem sírtam, mióta az eszembe vettem, hogy tudok magamra vigyázni...
Viszont, lehet, hogy most másnak kell rám vigyáznia. Mi van ha igaza volt Hansnak? Ténylegesen meg akarnak ölni. Az élettelen testem pedig egy kukába lesz gyömöszölve.
Ahogyan a gyomrom görcsbe rándult, szinte a szívem is. De pihennem kell, ezt hajtogatta mindig édesanyám. Bármi baj van, az alvás, s az ima mindig megoldja. Meg egy jó étel. Mivel az utóbbit egyáltalán nem kívántam, így lehunytam a szemeimet. Ugyanolyan voltam mint a többi. Nem voltam különlegesebb, hiába akartam azt hinni. Én csak Eszter vagyok. Az a lány ki álmodott, egész életében, s ez lett belőle.
Egy szakadt ribanc.

Az első nap utánRead this story for FREE!