Újra itt

16.rész - Avery szemszöge

„Az igaz barát (...) ugyanott születik, ahol a hősök."

/Bódi Attila/

Chase pontosan úgy szórakoztatott egész este, mint mikor kicsik voltunk. Mindent bevetett, hogy megnevettessen, én pedig nem álltam neki túlságosan ellent. Mindig is szerettem a vicceit, a bohóckodását. A legtöbbször már önmagában maga a tudat is felderített, hogy azt szeretné, jobb kedvem legyen.

Egy kicsit zavart ugyan, hogy Hunter gyakorlatilag lyukat égetett a hátamba a tekintetével. Néha rápillantottam, olyankor sem kapta el a tekintetét, csak nézett rám mereven. Nem nagyon tudtam ezt hova tenni, így egy idő után úgy határoztam, megkérdezem, mi a baja.

- Mindjárt jövök – ígértem Chasenek, majd eloldalaztam. Beau éppen otthagyta egy kicsit Huntert egyedül, így pont itt volt a lehetőségem. Azonban beelőztek.

Shanica Kinsey volt az, Hunter... Ismerőse, vagy ki.

Így hát nem volt mit tenni, megtorpantam és csak bámultam őket. A lány Hunter dereka köré fonta karjait és csábosan rámosolygott. Hunter ezúttal nem viszonozta se az ölelést, se a mosolyt, hanem megragadta a Shancia karját és lehámozta magáról.

Shancia némileg meglepetten nézett fel rá, valószínűleg ez általában nem így zajlott a múltban. Hunter mondott valamit, amit Shanica felháborodottan vett tudomásul. Hunter nagyot sóhajtott, majd elemelte e lányról a tekintetét és megpillantott engem. Egy másodperc erejéig meghökkent, amiért végignéztem a jelenetet, aztán összehúzta a szemét és ellépett Shanica mellett. Egyenesen hozzám jött.

- Kémkedsz, Ave? – hajolt közel, hogy a nagy hangzavarban halljam, amit mond. Jólesően kirázott a hideg a közelségétől.

- Ugyan miért kémkednék? – igyekeztem megkeresni a hangom.

- Nem tudom – ölelte át fél karjával a derekam és magához húzott.

- Minden percben más lány csüng a karodban, igaz? – kérdeztem halkan, a vállára simítva a tenyerem.

- Lényeges különbség az, ha rajtam csüngenek vagy én csüngök rajtuk – célzott arra, hogy a mi esetünkben ő kezdeményezett.

Nagyot sóhajtottam. Fájt belegondolni, hány lánnyal lehetett együtt az elmúlt hat évben. Csak magamnak akartam.

- Hunter... – vettem egy mély lélegztet, ő pedig végigsimított a derekamon.

- Menjünk, igyunk valamit – invitált, majd elengedett. Meleg érintése nyomán mintha hideget éreztem volna, szinte fáztam. Nem sokáig kellett „szenvednem", mert a következő pillanatban tenyere az enyémhez csusszant és összefonta az ujjainkat.

- Okés – bólintottam nagyot nyelve és követtem a konyhába.

- Meghoztad a szoknyapecért? – üdvözölt minket elégedett vigyorral az arcán Chase.

- Hallgass! – mordult rá Hunter hűvösen.

Nem tetszett ez a hangnem. Hunter és Chase mindig is nagyon jó barátok voltak, de kis korunk óta mindig köztük volt a legtöbb konfliktus és rivalizálás. Ahogy elnézem, ez a mai napig sem változott.

Ők ketten mindig más féle barátok voltak, mint a többiekkel. Bátran egymás képébe vágták az igazságot és rengeteget versenyeztek egymás ellen. Persze, nem azt mondom, hogy a többiek állandóan hazudoztak volna, de úgy gondolom, vannak helyzetek, mikor jobb a másiknak, ha megkíméljük a teljes igazságtól. Bizonyos határokon belül! Őket viszont ezek a helyzetek sem tartották vissza, ebből volt a sok konfliktus.

- Hunter! – tettem csípőre szabad kezem és szúrósan néztem a mellettem álló fiúra.

- Mi van? – fordította felém a fejét, tekintete nem volt valami kedves. Ahogy a hangja sem.

- Ne beszélj így Chaseszel! – pirítottam rá szelíden, mert valójában viccnek szántam.

- Hát hogyne – engedte el a kezemet, majd a fiúknak biccentve egyet jól otthagyott.