Segítőkész Házigazda

309 14 2


Ezek az épületek mindannyian egységesen voltak felépítve. Az emeleten találhatom meg a "helyi rendfenntartó" irodáját, ki engem már biztosan várt. Lassan emeltem fel bal kezemet, majd kisebb hezitálás után a kopogás opcióját választottam. A pillanatok múlásával pedig az ajtónyitásét.
Hatalmas szoba tárult elém, benne egy bőrkapané, előtte egy kávézóasztall, s már rájöttem, hogy mi az eredete az ételszagnak. Mintha a szemeim babrálnának velem, úgy láttam húst hússal, érezve a gulyás illatát. A nyál is összefutott a számban, de úgy tűnik vendéglátóm nem csak engem várhat, így az ételt meg sem kívánhatnám. Hiába akarom. A fa parketta vonalát végigkövetve, az íróasztal mögött helyezkedik el, egy aranyszín tincsekkel rendelkező férfi. Mosolyog. Lehet boldog, mert csatát nyertek, de az én jelenlétemben évek alatt sem láttam ilyen mosolyt. Pedig hihetetlenül szívmelengető élmény volt.
- Heil. - nyöszörgöm ki nagynehezen, miközben azon gondolkodok, hogy hogyan tud egy férfi ennyire az ágyékából mosolyogni. Lehet, hogy megkap egy éjszakára, de egyik sem örül általában ennek mint ez a fiatalember
- Heil. Örülök, hogy láthatom, Eszter.
Végigmérve arcát, egy tökéletes német férfivel állok szemben. Markáns áll, nagy, világoskék szemek, amiket pont megvilágít az olajlámpa. Mondjuk annyira szépek, hogy lehetseges teljes sötétségben is fényt vetne. Haja jól fésült, arcformája tojásdad, s hogyha nem ebben a szituációban lennénk, már rég randevúra hívtam volna.
- Én is örülök, Herr... - Hallgatásom közölte vele, hogy nem találkoztunk még soha, s eléggé udvariatlan lépés volt tőle az, hogy be sem mutatkozott.
- Köppen. De hívjon csak Hansnak, hogyha az szívének jobban esik.
Megválogatja a szavait, szinte már emberszámba vesz. Az ilyenek általában mindannyian pszichopaták, kiket édesapjuk vert és prostituáltakat gyilkolnak hobbiból. Igencsak érdekes egy elfoglaltság, de ha neki ez jó, akkor ez jó.
- Én is örülök a találkozásnak, Hans.
- Foglaljon helyet, kérem. - bök az íróasztala előtt lévő, kihúzott székre. Én úrihölgyként pedig, keresztbe tett lábakkal tettem eleget a kérésének.
- Szóval, beszélgetni jöttem?
- Mondhatjuk úgy is. Szeretném magát egy kicsit jobban megismerni.
Összevontam a szemöldökeimet. Én majdnem minden "páciensemet" ismerem, de ők csak a nevemet tudják. Van olyan, ki a származásommal sincsen tisztában. Meglepett ez a kérdés, s amíg pillanatokig nem válaszoltam, éreztem, hogy kissé feszültté vállt a levegő.
- Ne értsen félre, nem akarom maga ellen felhasználni az információt, látja, még a Führer képe sincs fent a falon...
- Ez viszont nagy baj. - Vágom vissza, s mintha Hans leizzadna. Arcom komorta vált, s nem tudom mennyi ideig tudom magam tartani, hogy el ne nevessem magam. Hans arca felfehérré avanzsált, mintha hirtelen átfestették volna. Olyan kétségbeesetten pillantott felém, mintha csapdába ejtettem volna, így akaratlanul is, de éreztem, hogy fel kell vidítanom a gyermeteg tisztet. - Mindenki leveszi amikor egy prosti jön hozzá, szóval ezzel nincs egyedül. Van aki azt hiszi, hogy a Führer figyeli a portrén keresztül.
  - Nem túlságosan megnyugtató, hogyha engem kérdez. - Jelenti ki végül. Talán sikerült egy picit lenyugodnia, mondjuk ebben annyira nem lehetek biztos. De az arca kezdi visszanyerni eredeti babarózsaszín formáját.
- Amikor ezt mondják engem sem nyugtat meg.
Megelőzve a hallgatást, ismételten megszólal.
- Viszont, kezdjük egyszerű információkkal. Mikor született?
- Pontosan három nap múlva.
Mintha elképedne azon, hogy szülinapom lesz. Ismételten leolvad az arcáról a mosoly. Egy tiszthez képest igencsak optimista.
- És akkor tervez valamit csinálni?
- Nem igen, Herr. Az idős házaspár aki befogadott itt tartózkodásom idejére egy születésnapi vacsorát csinál nekem, de nem lesz semmi különös.
- Nem egy ünneplős fajta a kisasszony ha jól gondolom.
- Egyáltalán nem. Nem vagyok elég nagy ember ahhoz, hogy ünnepeljék a születésnapomat.
- Ezt sajnálattal hallom. Tudja, mikor nekem gyermekkoromban szülinapom volt az egész család összeült. Mindig jó volt látni azt, hogy együtt van a család, mindenki szülinapjából egy hatalmas hűhót csináltak a szüleim.
Elmosolyodtam. Az a gyermeteg hanglejtés bármelyik pillanatban megnyert volna.
- Szeretem az ilyen történeteket hallani. Akar még mesélni a családjáról?
- Nekem még lesz elég időm magának mesélni. Mondja inkább, Frau Nagy - a családnevem éles német akcentussal való kiejtése kissé meglep. - nem éhes?
- Most, hogy mondja egy kicsit.
- Ennek örülök. - Jelenti ki nyugodtan majd feláll. Egyenruhája nadrágja bakancsába van tűrve mi kopog a parkettán. Mellém lép, kezét nyújtja felém, készségesen, én elfogadom azt, majd mosolyogva pattanok fel a székről. A kanapéhoz vezet, ahhoz a kávézóasztalhoz, mit én már érkezésemkor is kiszúrtam magamnak, de megemlíteni nem mertem. "Házigazdám" igazán segítőkészen viselkedett, leültetett a kanapéra, került fordult majd a tányér leves máris a kezeimben landolt. Olyan volt mint a mesékben. Azokban ahol van egy jótündér keresztanyád, ki mindenben akar neked segíteni. A mesékről beszélve, néha belegondolok abba, hogy milyen jó is az, hogy nem vagyok analfabéta. Mondjuk iskolába nem jártam, mivel ezt a kiváltságot messziről nem ismerhettem, de az írás-olvasás megy, s a számtan sem olyan rossz.
- Miért nem eszik? - Pillantott rám, hatalmas kék szemeivel.
- Őszintén, kissé meg vagyok illetődve... - de be sem tudtam fejezni a mondatot a szavamba vágott.
- Ugyan már! Nem kell. Csak segíteni akarok.
Összevonom a szemöldökeimet, Hans arca pedig ismét vörössé válik.
- Nem vagyok hajléktalan, köszönöm. De nem hinném, hogy a két szép szememért akar segíteni. Ki vele.
Arca színe más, kezei mintha remegni kezdenének, szemeimbe sem mer pillantani. Benyálazza ajkait, majd kinyögi azt a mondatot, amitől egész életemben rettegtem.
- Csak, segíteni szeretnék mert... Meg akarják ölni.

Az első nap utánWhere stories live. Discover now