Eszternek hívnak, uram.

439 17 1

Lehunytam kifestett szempilláimat. Csukott szemmel olyan voltam mint a többi. Azok, akik halál nyugodtan árulták testüket, egy szót sem szólva, csak nyögve. Nyitott szemmel meg. Valamennyire más. Gyermekkorom óta a kinézetemet használtam, s amióta az árjaság a divat, tökéletesen viselem. Viselném, ha német lennék. De német sem vagyok, sem osztrák, de még sváb sem. Esztergomban láttam meg a napvilágot, 1920 Április 20.ai napon, ami nem volt olyan fényes mint gondolnánk. Édesapám, Nagy Sándor és édesanyám Szabó Mária a Nagy Eszter névvel illettek. Évek óta hordom ezt a nevet, de nem untam meg. Bár inkább hívnak "édesnek" esetleg "Liebe"nek a német tisztek. 1941et írunk, Reinhard Heydrich lassan 10 napja halott, a csehek meg hullanak mint a legyek. Örvendetes viszont az, hogy én a bajorországi Rosenheim egyik utcáján tartózkodom ebben a pillanatban. Hófehér ingem kigombolva, éppen annyira, hogy a dekoltázsomra lehessen látni, vállig érő hajam felfogva, egy laza kontyba, s magassarkúm agresszívan kopog a macskaköves utcán. Hogyha anyámék nem egyszerű parasztok lettek volna, akkor most nem itt lennék. Az is lehetséges, hogy a Kormányzóval beszélgetnék arról, hogy hogyan buktassuk meg a németek hatalmát. De mivel szüleim ugyanúgy dolgoztak mint én, természetesen ők tisztességesebb munkákból éltek meg, így prostiuált lettem. Az éjszaka virága vagyok, aki tiszti irodáról irodára jár, abban reménykedve, hogy valaha megállapodhat valaki mellett, aki beleszeret, s szülhet neki egészséges árja gyermeket. Mikor ennek a gondolatmenetemnek vége lett, mély sóhaj távozott az ajkaim közül, s befordultam a sarkon. Erős fények tágították ki pupilláimat, szinte olyan volt, mintha a napba pillantanék. Lassú léptekkel haladtam tovább a robosztus épület felé, ami a helyiek szerint 3 éve még omladozott, de áldja meg sváb testvéreiket a jószándék, mégiscsak fel lett ujítva s nem csak az antik épület lett megmentve, hanem azok a gyanútlan gyalogosok is, akik arra sétáltak.
A tiszti irodának kialakított épületen a Birodalom zászlai szálltak szembe a széllel, védelmezve a helyet, ahova éppen én indultam. Ilyen pillanatokban mindig elöntött a biztonság érzete. Én, mint osztrák állampolgár, pedig boldog voltam, mert figyelnek. Bár nem értesültem semmiről, mindent tudtam. Azt, hogy van aki vigyáz ránk, valahonnan, Berlinből.
Nehéz volt kinyitni a fémajtót, de mikor sikerült, az alattam lévő fa padló megreccsent. Nem is az ajtó nyikorgása, hanem magassarkúm kopogása hívta fel rám a figyelmet. Lassan sétáltam előre, hol egy asztalnál, felpakolt lábakkal ült egy férfi. Tányérsapkája arcába húzva, így csak markáns állát tudtam megpillantani. A szituáció maga olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felém emelkedhetett volna, s megragadhatta volna a nyakam. De ez nem így történt. Lassan felemelte fejét, megigazgatta a birodalmi sasos sapkáját, majd vékony ajkaira egy kaján mosoly húzódott.
- Heil. - nyögte nekem oda, majd felvonta fekete szemöldökét. - Miben segíthetek?
Szinte érzem ahogyan méregzöld szemei végigmérnek és a dekoltázsomban maradnak egy pillanatig.
- Heil. - Próbálok nem zavarba jönni. - A tisztúrhoz jöttem.
- Szóval maga az, akit vár?
- Igen, feltehetőleg.
- Neve? - Ismételten végigmér. Ez kezd kínos lenni.
- Eszternek hívnak, uram.
Felcsillannak a szemei. Szinte hallom a fejéből szálló mondatokat, ahol ismerősei a "Birodalom legdiszkrétebb kurvája" névvel illetnek. Végül is, nem áll messze a valóságtól.
- Szóval az-az Eszter? - Egy kicsit közelebb hajol felém.
- Igen. Beenged, vagy megnézi, hogy van-e nálam fegyver?
Lehet, hogy ezt nem kellett volna. Amilyen éles a nyelvem, sosem tudtam magam visszafogni. Mindig a magyar véremmel viccelődtek, az olyanok akikkel tudtam beszélgetni is egy kis ideig. Az olyanok, akik magányosak voltak.
De ő, nem tűnt magányosnak. Sőt, a mondatom után, mintha elkomorult volna az arca. A fél perc hallgatás volt az, mi miatt összerezzentem, s reménykedtem abban, hogy nem nyúl rögtön a pisztolyáért. A háború kiszámíthatlanná teszi az embereket. Még én sem gondoltam arra, hogy valami ilyesmire adom majd az okos kis szőke fejemet. De megtörtént.
Ahogyan mondják, a hallgatás nem jó jel, főleg, hogyha egy katona méricskél téged. Végül szóra nyílnak az ajkai.
- Egyedül a teste a fegyver. Azt pedig elég jól használja.
- Köszönöm. Ha akar időpontot is foglalhat, Herr.
A mai napon nagyon nyeregben éreztem magamat, az egyszer biztos. S a névtelen német ezt észre is vette. Arca a komorból mosolygósra váltott, majd intett, hogy induljak.

Az első nap utánRead this story for FREE!