Magány

158 13 0

  Ahogy átkarolt és megvigasztalt. Simogatott, védelmezett, s egy csókjával a homlokomon elaltatott... Csak felkelte után jöttem rá, hogy ez a Magány. Húsomba vájta pengéjét, vérem szagosan csorgott tova, s csupán egy átkozott Árny kívánta vélem szelni a habokat. Szeretett, óvott a Magány oltalmazásával karöltve, majd szándék nélkül eltiport. A föld mélyére zuhantam a magam által csiholt gondokkal, s láttam; a Magány is jött velem. Nem éreztem, hogy ellenséggel van dolgom. És ha még lent is voltam, tudtam, fent küzdöttem és reméltem.
Az elhalt erdővel szítottam a tüzet, csészémet az emelkedő tengernél töltöttem meg, aztán beleöntöttem az egyenletes óceánba. Még az előtt is küzdelmeimtől zengett a barlang, aztán a végén csupán eltűnt a visszhangban. Elenyészett. Már nem számított semmit.

 Ne sírj bejáratlan utak után! Ne sirasd az elhagyott utakat! Idővel hálás leszel, hogy elmúlt, hiszen én is hálás voltam. Aztán most értelmetlen kínomat próbálom alám döngölni.

 Halotti tetemek úsztak a felszínen, s zuhanva alám borult mind a száz. Szinte hallottam kétségbeesett zokogásukat, élni-vágyásukat, hogy a Földi poklot kívánják vissza keserves énekükkel.

 Függő vagyok. Egy ártatlan drogosnak érzem magam, ki mégis árt annak, kit szeret. Bizalmatlanság tükröződik a tükörben. Beverném, de akkor baljós árnyak fenyegetnének mögöttem, s fojtanának meg. Így csak lehorgasztom a fejem, s nem nézek szembe azzal a sátáni tekintettel, mi örökké velem él, és képtelen vagyok lemondani róla. Pedig lettem volna már halott. Próbálkoztam már. De nem voltam hozzá elég erős. Ahhoz sem. Erőtlen. Halhatatlan. Sebezhetetlen. Ez vagyok én, s most lassan, szépen a bizalom is elenyészik belőlem. Maradok én, az önző bűnös, kinek nem marad más, csak az, hogy kapja, mit nem érdemel meg. Aztán szépen lassan azt is elveszítse. Egyedül maradok. Lent, a föld mélyén, a Magánnyal karöltve. Ő fog engem óvni újból, átkarolni és megvigasztalni.  

LélekfoszlányokWhere stories live. Discover now