Lány a maszk mögött (BEFEJEZETT)

9.

LILY

- Lily! Kapcsold már be a hülye telefonodat! - kiáltotta felém a folyosó túloldaláról Dakota, közben az iPhone-jával integetett nekem, ha nem lenne egyértelmű, mit akar.

Kikerültem néhány srácot, akik összedugták fejüket egy darab papír fölött és hangosan röhögtek valamin. Átverekedtem magam egy újabb csoport izzadtságszagú sportmezes fiún, végül a szurkolócsapat két legnépszerűbb tagján is. Dakota ez idő alatt a telefonját nyomkodta unott arccal és fikarcnyit sem törődött a külvilággal, amíg a külvilág be nem tolakodott a privát szférájába. Nyugalma most inkább dühített, mintsem irigyeltem volna.

Fel sem nézett, csak lezárta a telefonját és szűk farmere hátsó zsebébe csúsztatta.

- Este próbáltalak hívni. Rád írtam Messengeren is, de nem válaszoltál. Hová tűntél?

- Bocs, tanultam.

Hazugság volt. Két napja már, hogy eljöttem otthonról és a telefont azóta sem mertem visszakapcsolni, hogy ne kelljen anyámmal harcolnom.

- Anyád felhívott tegnap, rólad kérdezősködött. Mivel nem tudtam semmit se mondani neki, felhívta az anyámat is, hogy faggasson ki, hátha elhallgatok valamit. Basszus, nem hiszem el, hogy leléptél otthonról!

- Hagytam üzenetet anyámnak.

Megint azzal a mindent látó tekintetével nézett rám. Próbált áthatolni a maszkomon, de éreztem benne valami bizonytalanságot, ami visszatartotta. Talán félt a felelősségtől, amit magára venne velem és a problémáimmal. Többek között ezért sem akartam másokat terhelni, a magánéletem csak rám tartozott, az én harcom volt.

- Mi történt?

Mély levegőt vettem, mintha éppen hozzá akarnék fogni a beszámolóhoz. Dakota várta, hogy mondok valamit, de én csak kifújtam a levegőt és lesütöttem a szememet. Nem akartam beavatni, keresgéltem a kifogásokat, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Szerencsére ekkor megszólalt a csengő, indulnunk kellett volna órára, de Dakota nem mozdult.

- Nem mondhatom el. Sem azt, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mi történt. Jobb ez így.

- Aiden?

- Ne faggass!

- Oké - vállára vette a táskáját és megindultunk a termünk felé. -, de készülj fel, hogy anyád bejöhet a suliba, vagy odakint megvár. Nem tudom, mi folyik otthon nálatok, erről sose beszéltél, de tudom, hogy van valami.

Bűntudatom volt, mégiscsak a barátnőm és sosem hagyott cserben. De az anyával kapcsolatos dolgokat annyira szennyesnek éreztem, hogy nem akartam az ő nyakába zúdítani.

- Sajnálom, ezt én szúrtam el. Te mindig rendes voltál velem.

- Egyszer talán elmondod. Nem fogok kérdezősködni, talán nekem is jobb, ha nem tudok semmit. Csak tartok tőle, hogy anyád jelenetet rendez itt, mindenki előtt. Azt csak nem akarhatod.

- Délután hazamegyek - mondtam minden meggyőződés nélkül, de tudtam, elkerülhetetlen, hogy találkozzak vele. El kell hoznom a holmimat, még mielőtt anyám rá teszi a kezét valami olyanra, ami kedves nekem.

***

Próbáltam minél halkabban nyitni az ajtókat, kevés zajt csapni. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a régi beidegződésektől. Túl késő volt ahhoz, hogy anyám otthon legyen, mégis a legapróbb neszre is összerezzentem.

A lakás levegőtlen és túlfűtött volt, megcsapta orromat az alkohol szaga, mire gyomrom azonnal görcsbe rándult.

Lélegezz! - biztattam magam, de ezzel csak még jobban felfigyeltem rá, hogy ez az intenzív szag mennyire fojtogat. Úgy áradt felém, mintha ki akart volna szorítani a lakásból. Szívesen csaptam volna be magam után az ajtót és menekültem volna minél messzebbre innen, de előbb meg kellett tennem, amiért jöttem.