5.

30 1 2

Réteg #5.


Kinyílni, beengedni valakit. Valakit, aki félszavakból is ért, aki tudja, aki ismeri lelkem mélységeit, aki elbírja a titkokat, aki nem hagy el, mikor túl sok lesz. Úgy élni, hogy van, akire számíthatsz. Kinyújtani a kezed, talán akad egy másik, aki megfogja.

Bízni benne. Újra. Benne és magamban.

Várni egy ölelésre, egy megértő szóra, várni a segítő kézre, várni valakire, aki mellet könnyebb elviselni. Menedéket találni.

Sky...

Girl Behind The Mask

Amie


A kulcs évek óta lapult eldugva a fiókomban. Eddig a pillanatig nem éreztem annyira kétségbeejtőnek a helyzetemet, hogy tőle várjam a megváltást. A kulcs egy másik világ ajtaját nyitja, és nem voltam biztos abban, hogy be akarok-e lépni ezen az ajtón, ahol nem tudom, mi vár rám. Volt idő, mikor menedéket jelentett számomra, de mostanra a múlt árnyait rejti. Nem akarom ezeket az árnyakat felszabadítani, amiket hosszú időbe telt eltemetni. A jelen árnyaival együtt már olyan terhet vennék a nyakamba, amit nem bírnék elviselni. Túl sokáig halogattam a döntést, túl késő már bármihez is kezdeni. Anya minden hidat és kaput lerombolt, elzárva a menekülés útját. Még a Világ békés nyugalmát is megtörte, már ott sem olyan, mint régen. Talán ilyen érzés felnőni, ráébredni a dolgok mibenlétére, hogy sokszor feketék vagy fehérek, de leginkább szürkék. Szürkévé halványulnak a Világ színei is, és ugyanúgy taszít ki engem is magából. Volt idő, mikor azt hittem, én magam vagyok a Világ, de most már tudom, hogy csak egy darabkája voltam: a színek. Egyre csak fogyok és szürkülök, összemosódom a realitás torz anyagával, eggyé válok vele, belesüllyedek, akklimatizálódom, és végül egy hanggá válok vele, míg nem leszek más, mint a tömeg jelentéktelen moraja, aki képtelen cselekvésre.

Késő! Késő! Késő! Próbálok szabadulni a gondolattól, de folyton ott dobol a tudatomban ez a szó. Elkéstem. Könnycseppek folytak végig az arcomon. Érzékeim cserbenhagytak, nem éreztem a nedvességet a bőrömön, nem éreztem a nyitott ablakon beáramló metsző hideget. Tökéletesen kizártam a külvilágot. Az egyetlen dolog, ami visszatartott a zuhanástól, a kulcs volt. Hideg, fémes csillogása nem engedett el, könyörgése próbált áthatolni kínzóan üres, haldokló, parányira zsugorodott lelkemhez, ami fájdalmas tagadásba száműzte magát. Adj egy esélyt! Késő! Késő! Késő! Már nincs mit tenni, nem tudok rajta változtatni.

Küzdöttem ellene. Az elmúlt években egyetlen egyszer sem engedtem a múltnak, hogy betolakodjon a jelenbe. Elhittem, hogy csak így tudok elég erős maradni ahhoz, hogy elviseljek mindent. Bármennyire is eltökélt voltam eddig, ebben a pillanatban gyengeségem és tehetetlenségem engedte beszivárogni a meggyengült falakon a régvolt idők egy aprócska darabját.

Veronique arca bontakozott ki a homályból, mosolya egy pillanat alatt rántott magával az emlékképbe. Talán az utolsó nagy családi összejövetelen történt, amin részt vettem. Stella... olyan nehéz anyának szólítani! Tehát Stella már nem kísért el, ő már nem tartozott a Fosterekhez. Veronique ezen a napon is ugyanolyan kedves volt hozzám, mint máskor, de valami nyugtalanságot éreztem belőle. Többször is belekezdett egy mondatba, aztán félbehagyta, és kutató szemeivel figyelmesen vizsgálta az arcomat.

- Boldog vagy?

- Persze! - vágtam rá azonnal. Nem igazán értettem, hogy miért kérdezősködik most annyit. Legszívesebben elbújtam volna előle, zavart a tekintete. Mintha belém látott volna, mintha gyanította volna, hogy nem mondok igazat, mintha sejtette volna, hogy a dolgok nem úgy alakulnak az életemben, ahogy kellene.

Érte mindentRead this story for FREE!