4.

28 2 2

A megszokások rabjának lenni. Ellenállni a változásoknak, az ismeretlennek. Kapaszkodni a megszokott dolgokba. Óvni a mindennapok egyhangúságát, megtartani a rácsokat. Biztonságban tudni magam, ismerni a határokat. A feladatok menedékébe fogózkodni és túlélni a mindennapokat, inkább elviselni őt, mint nem tudni, mit hoz a holnap.

Ragaszkodni.

Megbicsaklani. Hibázni. Megrengetni a falakat. Elbizonytalanodni. Szétzúzni, lerombolni a jelent, szavakkal dobálózni, áldozattá válni. Kibillenni. Hagyni magam és átélni a kudarcot. Nem tudom, hogy kell küzdeni. Nem ismerem az újrakezdést.

Lehet változtatni, lehet beletörődni. Szembenézni a kiszámíthatatlannal. Úszni az árral, vagy megfulladni.

A rendszer összeomlott.

Girl Behind The Mask

Sky

Későre járt. Fáradtan dörzsöltem meg a szemem, ami alá mély árkokat rajzolt az idő múlása. Judd szerint csak hálni járt belém a lélek, de én teljesen ki voltam békülve ezzel az állapottal. Ez a gúnya éppen megfelelő ennek a léleknek, kopott és halvány, épp úgy, mint lakója. Megyek, ha mennem kell, és megyek akkor is, ha nem. Tudtam, hogy rám férne már egy kis pihenés, de féltem megállni. Féltem a tétlenségtől, hogy rám törnek az érzések és a gondolatok, amik megbénítanak. A munka volt az egyetlen, ami előre vitt: mindegy, mit, de valamit mindig csinálnom kell. Judd ugyanolyan megszállottan hajszolta azt a valamit, amit egyikünk sem volt képes szavakba önteni. Jól egymásra találtunk. Szavak nélkül menetelünk az önpusztítás zsákutcájába. Ha falhoz érünk, becsapódunk, és akkor végre szabadok leszünk. Még jó, hogy értjük egymás nyelvét, és számíthatunk a másikra, ha egy éjszaka végképp nem jön álom a szemünkre. Mert Judd ilyen barát volt.

Ezt a késő órát is a munkának szenteltük lakásomon, egy üveg bor társaságában. Mindketten fáradtak voltunk már, figyelmünk lankadt, gondolataink elkalandoztak, de egyikünk sem akart véget vetni a feladatnak, amin dolgoztunk. Judd minden változást észrevevő szeme időnként körbepásztázott a nappaliban, keresve azt, amit másnak érzett attól a pillanattól, hogy este belépett a szobába.

Először elsiklott a dolog felett, mert nem volt benne semmi szokatlan, semmi új, hiszen csak a régi állapot állt vissza. A múlt apró kis darabkái követelték vissza régi helyüket, hogy senkit sem zavarva pihenhessenek tovább az emlékezet poros kirakatában. A kanapén hanyagul hátradőlve, komoly, rezzenéstelen arccal figyeltem barátom nézelődését. Türelmes szülőként követtem minden mozdulatát, valahányszor homlokráncolva próbálta megtalálni a változás forrását. Látni akartam a reakcióját. Nem tudom, mit reméltem tőle. Megnyugvást? Vagy éppen ellenkezőleg? Hogy felpiszkáljon, hogy harcoljak, hogy ne adjam fel?

- Nos? - tettem fel a kérdést végül, majd előrehajoltam és hangtalanul az üvegasztalkára helyeztem kiürült borospoharam.

- Te visszaraktad a fotókat? - Judd sorra szemügyre vette a fényképeket, majd kérdőn fordult felém - Miért döntöttél így? Úgy értem, éppen csak megszabadultál tőlük. Így akartál túllépni...

- Ezek csak képek, nem igaz?

Tudtam, hogy ez nem válasz, hogy ezzel semmit sem magyarázok meg. Meredten bámultam magam elé, mert én sem értettem, miért csináltam, csak így éreztem helyesnek, vagy csak pótoltam valaminek a hiányát, ami űrt hagyott maga után.

- Végül is... És... jól esik?

- Mi?

- A szenvedés - mondta Judd, és kezében az egyik képpel lehuppant a kanapéra. Szabad kezével a poharáért nyúlt, belekortyolt, de szemét nem vette le arcomról. Mintha csak belém látna. Látná azt, amit én nem, amiről fogalmam sem lehet. Összerezzentem és azon kaptam magam, hogy védeni, óvni akarom azt a valamit, ami ott a mélyben éppen csak megszületett, ami elkezdett létezni anélkül, hogy akartam, hogy engedélyt adtam volna rá, anélkül, hogy tudtam volna róla. Meg kellett védenem.

Érte mindentRead this story for FREE!