3.

43 1 2

Réteg #3.


Félni. Mindentől. Félni a valóságtól, az igazság leleplezésétől. Félni attól, hogy nem vagyok jó. Ha megtudják! Ha kiderül! Félni az emberektől, félni a jövőtől, félni az ismeretlentől és a kiszámíthatatlantól. Félni tőle, hogy már megint milyen váratlan helyzet elé állít.

Megfeszülni, ökölbeszorított kézzel aludni éjjel. Figyelni a hangját, az arcát, a lépteit.

Szorongani.

Minden pillanatban azt várni, hogy történik valami végzetes, és ha nem vagyok a helyzet magaslatán, hogy mentsem, ami menthető, minden elvész. Elveszek én is.

Felkészülni. Készen állni a legrosszabbra. Figyelni. Nyitott szemmel járni, ébren aludni.

Girl Behind The Mask

Amie

Minden nehéz nap végén kell lennie feloldásnak, hogy tovább tudjak lépni. Az nem lehet, hogy csak cipelem magammal a terheket, és újakat veszek a nyakamba a már meglévőkhöz! Anya mellett meddig bírnám? Kell valami, ami könnyebbé teszi! Néha csak egy mosoly, egy kis kedvesség, egy ölelés. Tudni, hogy van mellettem valaki, akiben bízhatok, akihez tartozok. Erőt ad az új nap kezdetére, a folytatáshoz, hogy a holnap talán jobb lesz, mint a ma. Aiden ilyen volt számomra. Feledtetni tudta mindazt, ami otthon várt rám és elhittem, hogy inkább tartozom hozzá, mint a családomhoz.

Suli után találkoztunk, és ahogy megláttam az mosolyát, lehullott rólam a reggel óta tartó nyomasztó érzés. Nem indult könnyen a nap anyával, és ahogy az lenni szokott, bezárkóztam a magam világába, hogy túl tudjam élni az elkövetkező órákat. Aiden ölelése megnyugtatott, és mikor száját a számon éreztem, újra teljes biztonságban tudhattam magam. Egy ideig, amíg együtt vagyunk. Addig is nem gyötrődöm az otthoni dolgokon. Elöntött a megkönnyebbülés érzése, de a szorongás nem akart múlni. Észrevétlenül kísért, lappangott a mélyben és emésztett minden pillanatban. Képtelen voltam az örökös harckészültséget levetkőzni magamról, készen kellett lennem minden eshetőségre, ha történne valami, hogy óvjam a lelkemet, amíg csak lehet. Bíztam Aidenben, de csak a magam erejében hittem, ez pedig újabb félelmet generált bennem: lehet-e tökéletes vele az élet? Vagy elveszítem? Elvesztem őt is, ahogy eddig minden férfit az életemben?

Kézen fogva indultunk el. Aiden Messengeren említette, hogy van valami terve mára, de gondolataim folyton elkalandoztak a táskámban lapuló adatlapokhoz. Reméltem, Aiden elfeledkezik róla, nem kérdez rá, de Aiden nem az az ember volt, aki sokáig szeret csendben andalogni.

- Megvan a jelentkezési lap?

- Igen – sóhajtottam, és egy kicsivel erősebben szorítottam a kezét, ami egyértelmű jele volt annak, hogy szükségem van a segítségére. Megérezte bizonytalanságomat, mert azonnal rá is kérdezett:

- Csak? Kétségeid vannak?

- Csak olyan hirtelen jött ez az egész. Sosem gondolkodtam rajta, hogy tanuljak. Ez most olyan, mintha nem az enyém lenne a lehetőség, mintha valaki elől éppen készülnék elrabolni. És... nem tudom, anyám mit fog szólni hozzá.

- Akarod, hogy beszéljek vele?

- Ne! - mondtam rémülten, és jól bejáratott önvédelmi rendszerem azonnal működésbe lépett, izmaim megfeszültek, készenléti állapotba hoztam magam. Felállítottam a falakat, amin keresztül nem voltam hajlandó átengedni semmi olyat, amivel megsebezhetnének. Aiden csalódottan engedte el a kezemet és szembefordult velem. Egy ideig az arcomat fürkészte, hogy olvasson belőle, de tudtam, hogy ilyenkor csak ürességet talál, vagy ha már eléggé ismer, félelmet.

Érte mindentRead this story for FREE!