- Apádtól jött - lépett be a szobába anya, és az ágyamra ejtette a csomagot, majd zavaros tekintetével és elnyíló, vérvörös ajkaival bámult rám, arra várva, hogy mit kezdek vele.

- Ühüm – bólintottam. Nem bírtam mást kinyögni, a torkom összeszorult, igyekeztem visszafojtani könnyeimet anyám arcát látva. Rettenetes látvány volt, ami mindig szíven ütött, valahányszor ilyen állapotban volt. Ha változtathatnék rajta, megtenném. Ha megtenném, annyival másabb lenne minden. Ha másabb lenne minden...

- Jól vagy? Kicsit vörös a képed!

- Én... jól, de te... fáradtnak tűnsz. Miért nem fekszel le? - igyekeztem óvatosan fogalmazni, hogy ne piszkáljam fel az anyámban szunnyadó démont. Magamban imádkoztam, hogy fogadja meg a tanácsomat és aludja ki a mámort, csak ne kelljen ilyen állapotban látnom, ne kelljen végignéznem ezt az önpusztítást.

Néhány napja így indult el itthonról, hogy szerezzen magának még alkoholt. A lépcsőház ajtajáig sem jutott el, a lépcső alsó fokán megbotlott és elvágódott. A felső szomszéd látta a jelenetet. Azóta csak akkor lépek ki a lakásból, ha meggyőződtem róla, hogy senki sincs a lépcsőházban. Rettegek az emberektől és rettegek attól is, hogy egy nap éppen Aiden előtt esik hasra az anyám. Azt a szégyent már nem akartam, nem tudtam volna elviselni. Lehet rosszabb, még ennél is lehet, de ezt még elviselem, ezt még bírom, ameddig szükséges.

- Főznöm kell – makacskodott, és próbálta elhitetni velem, hogy józan. Szánalmas dülöngélése azonban elárulta, hogy nem lesz képes rá.

- Majd főzöl később. Én úgyis moziba megyek, és csak este jövök haza.

- Hát jó. Nem nézed meg, mit küldött apád?

- Gondolom azt, amit minden évben - vontam vállat és tüntetőleg hátat fordítottam a küldeménynek.

Öltözködni kezdtem. Jobb, ha nem mutatok érdeklődést apa ajándéka felé, még ha anyámat piszkálja is a kíváncsiság. Sosem lehet tudni, mi van a csomagban, bár túlzott reményeket nem fűztem hozzá. Ha mégis az öröm apró jelét mutatnám, az okot adhatna anyámnak egy újabb veszekedésre, azt pedig pont ma nem akartam. Arról sem tettem említést neki, hogy egy nagyobb összeg már előzőleg érkezett a számlámra apától, minden megjegyzés nélkül. Valahogy úgy éreztem, most jobb, ha erről hallgatok.

Anya kiment a konyhába. Az edény csörömpölésből ítélve hozzálátott a főzéshez. Kisvártatva csönd lett, majd ismét megjelent a szobában. Egy összehajtogatott papírpénzt nyújtott felém.

- Vegyél magadnak valamit.

- Köszi – néztem rá csodálkozva. Ezt most mire véljem? Vonakodva vettem el; attól féltem, hogy csak hirtelen felindultságában adja, később pedig számon kéri rajtam, mert hónap végére megint elfogyott a pénze.

- Most miért nézel így, mint egy kisbárány? Születésnapod van, nem?

Később még a moziban ülve is anyám nevetése visszhangzott a fülemben.

Sky

Most mindennél nyomasztóbb volt számomra a csend és a sötétség. Ellenségem az éjszaka, aki a késői órákon üvöltve szembesített gyötrelmes magányommal. Egyedül a világban, emberkerülőként, rettegve attól, hogy szeressek és szeretve legyek.

A szállodai szoba szomszédos ágya felől érkező mocorgás sem enyhített a magányérzeten. Judd jó barát volt, de a családot ő sem helyettesíthette.

Volt családom, valamikor nagyon régen, az álomszerű ködrétegen átsejlő emlékmorzsák még emlékeztettek rá. Az anyám, a férje, Joseph, Ashworthék és Amie, mind a múlt árnyai. Az összes közül leginkább Amie árnyéka telepedett rám súlyos teherként, ami fojtogatott, amitől lassan már élni sem tudtam. Még soha senkinek sem beszéltem róla, még senki sem hallgatott meg. Judd megértené, de segíteni ő sem tudna. Ha legalább kibeszélném magamból, az könnyítene a lelkemen, megoszthatnám valakivel. Judd nem fog hülyének nézni.

- Hat éves volt Amie, amikor először találkoztunk - kezdtem bele a történetbe, mire megszűnt a mocorgás a másik ágyon. Ebből tudtam, hogy hallgatóságom figyel rám - Joseph Ashworth azon a nyáron vette el anyámat. Tizenkettő voltam. Elvittek Joseph szüleinek házassági évfordulójára. Ott volt az összes Ashworth egytől-egyig. Hatalmas kerti party volt, és volt egy-két velem egykorú rokon gyerek, akikkel nem szívesen voltam együtt, nem fogadtak be a családba. Utáltam az egész napot, és legszívesebben hazamentem volna, de anyámnak megígértem, hogy ott leszek, kellett neki a támogatásom. Őt is nehezen fogadta el a család.

Észrevettem, hogy a terasz sarkában, egy asztalnál egy fehér ruhás kislány ült és rajzolt. Egyedül volt és senki sem figyelt rá: az Ashworthek egymást szórakoztatták. Az apját, Steve-et, Joseph öccsét, őt és Stellát, a feleségét is azon a partyn láttam először. Szóval leültem Amie mellé és néztem, hogy mit csinál. "Történetet írok" közölte velem, mire én komolyan bólintottam a rajzokra nézve, és kértem, hogy meséljen a történetéről. Azt hiszem, elég jól szórakoztam, a kislány egyfolytában csak beszélt, sokkal elviselhetőbb lett az egész party. "Azt hiszem, te tényleg érted a történeteimet" - mondta nagy komolyan. "Te vagy az első, aki nem nevet ki, azt hiszem, neked még a Világról is mesélnék. Bár ez egészen nagy titok, és megfogadtam, hogy csak a férjemnek mondom el. Anyának és apának is rengeteg titka van, amit csak egymásnak mondanak el. Szóval, ha tudni akarod, el kell vegyél feleségül!" Jót mosolyogtam rajta, és azt mondtam neki, attól tartok, hogy mire felnő, elfelejti az egészet, és más lesz a férje, így meg fogja bánni, hogy mesélt nekem a Világról. "Akkor írásba adom!" Édes volt határozottságában, és tényleg leírta egy darab papírra: Ha nagy leszek, Skyler A. Peterson felesége leszek. Aláírás: Amirah Ashworth. Tőle elviselhetőbbek lettek az Ashworth-bulik, amikor találkoztunk, mindig mesélt, beavatott titkaiba, és... egyszerűen egy családdá váltunk.

- Én miért nem kaptam soha ilyen házassági ajánlatot? - morgott Judd, mikor elhallgattam - Mindig másnak jutnak a romantikus dolgok! Ez annyira igazságtalan! És a Világ?

- Egy hely, ahol a rossz dolgok jobbá válnak, ahol boldog lehetsz, és védve vagy.

- És te ki vagy ebben a Világban?

- Én csak egy udvari zenész vagyok, aki, ha játszott, táncolt rá a tündérlány.

- Múlt időben? - kérdezte Judd ásítva.

- Van más zenész is a Világban, aki szebben játszik, mint én.

- A tündérmesék mindig jól végződnek, barátom. Jó éjt!

- Ez nem az én mesém - sóhajtottam, majd átfordultam a másik oldalamra, hogy álomtalan alvásba meneküljek. Judd csak vigasztalni akart, igazából ő sem hisz a tündérmesékben.

Boldog születésnapot, Amie! – gondoltam magamban, mielőtt lecsukódott a szemem.


Érte mindentRead this story for FREE!