- E-mail, fontos.

- Nem látszol feldobottnak tőle - Judd egy pillanatra felhagyott a járkálással és kétkedve nézett rám.

- Tudod, biztosítás meg ilyenek - vágtam egy grimaszt és abban reménykedtem, elég meggyőzőre sikeredett, hogy felhagyjon a próbálkozással, hogy beszélgetésbe bonyolódjon velem.

- Aha. Azért, remélem, majd mesélsz róla!

- Miről?

- A biztosításodról. A lányról! - lendítette az ég felé két karját Judd.

Ezt inkább meg sem hallottam. Nyugalmat erőltetve magamra olvastam tovább, bár egyre hevesebben kezdett dobogni a szívem:

„De ő nem tud veszíteni. Sky említése a padlóra küldött. Ettől sokkal rosszabb, mint eddig bármikor. Ha Sky nem ment volna el...."

- Mondom a lányról! - ismételte nyomatékosan a barátom - Látnod kellene az arcodat!

Meglepetten néztem Juddra, szinte levegőt is elfelejtettem venni, annyira megdöbbentett, hogy magamról olvastam. Eddig még soha sem tett rólam említést Amie. Nem hozta szóba az eltűnésemet és igaz, ami igaz: nem is hiányolt túlzottan.

- Először eltüntetted a fényképeket. Észrevettem! Aztán úgy magadba zárkóztál, hogy azt hittem, befordulsz. Utána kezdtél jobban lenni, mármint magadhoz képest, amennyire ez lehetséges. Pár napja meg megint kezdődik nálad ugyanaz. Szóval tudom.

Már azon voltam, hogy megkérdezem barátomat, miről beszél, de éppen ekkor kötöttem össze azt, amit olvastam és azt, amit ő mondott. Tehát látszott rajtam. Judd előtt nyitott könyv vagyok.

- Hát, akkor - sóhajtottam és félretettem a telefont - nincs miről beszélnem!

Ben ekkor csapta ránk az öltöző ajtaját, hogy elmeneküljön az aktuális dráma elől. A zajra David felnyitotta jobb szemét és tűnődve nézett engem, mintha belém látna. Néha úgy éreztem tényleg így van, a vesémig lát. De ő legalább nem avatkozott bele a dolgaimba, amit nagyon bölcsen tett.

Judd mindentudó pillantást vetett rám, majd folytatta tovább a járkálást. Végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Tíz perc volt még az előadás kezdetéig. A színpad volt az egyetlen hely, ahol meg tudtam feledkezni Amie-ről; ezért is vállaltam annyi fellépést, ezért voltam állandóan úton, ezért volt idegen a saját otthonom. Amie ott volt mindenütt. És most itt volt ez a bejegyzés is, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Évek óta olvasom a blogját, de rólam még sosem beszélt. Mindig csak Aiden. A srác, akibe fülig szerelmes, aki miatt végleg száműztem a fotókat, az emlékeket, aki megadta a végső lökést, hogy végre erőt vegyek magamon, és próbáljak továbblépni. És most ez a bejegyzés nem engedi.

Amie

Csöngettek. Összerezzentem. Egy pillanatig csak bámultam a történelemkönyvemet, aztán megfeszült az egész testem. Talán, ha sietek, akkor még anya előtt kinyithatom az ajtót.

Gyorsan felpattantam a székről, de már hallottam a léptek zaját az előszobában. Elkéstem.

Lélegzetvisszafojtva várakoztam.

Fordult a kulcs a zárban, majd meghallottam anya akadozó szavait, ahogy a csomagküldő cég alkalmazottjával beszélt. A szégyen vörös pírja futotta el az arcomat, többé már képtelen leszek ennek az embernek is a szemébe nézni, ha találkozom vele egy újabb küldemény ürügyén. Napról-napra egyre többen vannak. Lehajtott fejjel kell járnom és kerülnöm az emberek tekintetét, mert nincs kedvem látni a szemükben lévő szánalmat, undort, megvetést és lenézést.

Érte mindentRead this story for FREE!