Prológus

108 8 0

Az élet mindig ad választási lehetőséget, csak éppen az ember gyáva megtenni azt a bizonyos lépést, amitől jobbá válhatna minden. Az ilyen döntések meghozatala mindig fáj és szinte elkerülhetetlen, hogy áldozatokat kelljen hozni érte. Tizenkilenc évesen még túl fiatal voltam, hogy készen álljak erre. A szívem nem engedte. Minden egyes alkalommal bűntudat ébredt benne, valahányszor összetűzésre került a sor otthon. Azzal áltattam magam, hogy hátha történik valami csoda, amitől majd helyrerázódnak a dolgok. De a csoda csak váratott magára; az élet nem ilyen egyszerű. Próbálkoztam, de egyre nehezebben viseltem, hogy bár mindent megteszek a szeretetért, csak falakba ütközöm. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem a megfelelő helyen keresgélek.

Lézengő koldus voltam. Egyik naptól a másikhoz csapódtam, azt remélve, a következőnél megtalálom azt, amire szükségem van. Üres tenyerembe azonban nem adakozott a jövő, magamnak kellett elvánszorognom érte és megszereznem. Meztelennek éreztem magam, akire ujjal mutogatnak, és meg voltam győződve róla, hogy mindenki tudja, mi az, amit rejtegetek. Rettegtem tőle, hogy kiderül, hogy emiatt ítélnek meg, és hogy senki sem fog szeretni. Elbújtam az emberek elől, egyre kevesebbet mutatva meg magamból, míg végül teljesen beleszürkültem szülővárosom betonfalai közé, szellemlénnyé válva az élők között.

***

- Hát itt vagy végre!

Anyám hangja villámként csapott le rám, amint beléptem a lakásba. Letaglózva álltam az előszoba homályában és próbáltam összeszedni magam annyira, hogy legyen erőm ahhoz, ami bent vár rám. Az elmúlt évek során nem ez volt az első ilyen pillanat, mégsem tudtam eldönteni, mi a jobb ilyenkor: ha hallgatok, vagy ha reagálok rá. Sosem tudhattam, milyen hangulatban találom és mire képes. Kiszámíthatatlan volt, és semmitől sem riadt vissza, ha lehetősége akadt arra, hogy bántson. Fáradt voltam, ezért inkább a hallgatást választottam a hosszú szócsaták helyett. Reméltem, ezúttal megúszom néhány lélekromboló megjegyzéssel, kisebb felületi sérüléssekkel, amik nem hatolnak a lelkem mélyére.

Az anyámból áradó erős parfüm és mentolos cukorkaillat, amivel az alkohol szúrós szagát akarta elfedni, azt súgta: ne is reménykedj! Ez éppen elég figyelmeztetés volt számomra, hogy megpróbálkozzam a légy láthatatlan-móddal. Igyekeztem elrejteni csalódott pillantásomat, rezzenéstelen arccal akasztottam a fogasra kabátomat, nehogy újabb támadási felületet biztosítsak a számára. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, szembe tudjak nézni vele és azzal, amivel éppen most belém kíván rúgni. Egy pillanatra belefúrtam arcomat a kabátomba, majd kifújtam magamból a feszültséget, felkészülve egy újabb csatára.

- Teljesen hülyének nézel engem?

Kérdésére válaszként azonnal bekapcsolt a védelmi rendszerem. Bezárkóztam. Nem akartam, hogy behatoljon a falak mögé és megkezdje a rombolást bennem. Továbbra sem válaszoltam. Bementem a szobámba. Tudtam, hogy anyám követ, és hamarosan kezdetét veszi a mai napra rendelt terror. Nem kerülhetem el.

- Legalább rám nézhetnél, ha hozzád beszélek!

Kelletlenül fordultam meg és vártam a következő támadást, ami nem is késett sokáig.

- Azt hiszed, nem tudom, mit csináltok a hátam mögött, amikor nem vagyok itthon? Mi van köztetek? Beszélj Amie!

- Semmi.

Unalomig ismételtem már ezt a szót, valahányszor anya paranoiás kényszerképzeteivel támadt rám. Az igazat mondtam, ahogy mindig, de mondhattam volna bármit, azt sem hitte volna el. Szánakozva néztem felindultságában reszkető anyámat, aki eszelős tekintettel bámult rám, azon gondolkozva, hogyan szedjen darabokra.

Eleinte megdöbbentett, amikor ezzel a képtelenséggel támadt rám. Fájdalmat éreztem, amiért ilyesmit feltételezett rólam, de mostanra a fájdalom mellé társult valami más is, ami megbéklyózott. Változtatni akartam a helyzeten. Nem elmenekülni, hanem helyrehozni anya fejében a káoszt. Hittem benne, hogy sikerülhet. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a lehetetlenre vállalkozom ezzel.

- Nem hiszek neked! Valamit titkoltok előlem.

- Stella, ezt fejezd be! Teljesen megőrültél? - Sam, anya fiatal barátja ritkán avatkozott bele az anya-lánya veszekedésekbe, kivéve, mikor ő is érintett volt, ahogy most is - Nincs köztünk semmi, értsd már meg!

- Hagynom kellett volna, hogy az apja elvigye! - kiáltotta Sam felé fordulva anyám, és ezzel levegőnek nézve kizárt engem a világából. Tudtam, hogy nem sokáig fog tartani, ezért leültem az ágyamra, hogy erőt gyűjtsek a következő támadásra.

- Ez hülyeség, Stella, te is tudod! Annak a szemétládának eszében sem volt a nyakába venni a gyereket.

Ez legalább igaz volt. A válás óta nem is láttam az apámat. Hirtelen tűnt el az életünkből, egyértelművé téve, hogy nem kíván semmiféle kapcsolatot fenntartani volt családjával.

- Persze, hogy nem kellett neki! Senkinek sem kell! Se az apjának, se a nagyszüleinek, se az egész famíliának! Az iskolatársai sem barátkoznak vele. Láttál itt belőlük egyet is? Hamar kiismerik, aztán otthagyják. Még a fiúknak sem kell! Kinek kellene egy ilyen tehén?!

Ezen a ponton szoktam rácsapni anyámra az ajtót és az ágyamba vackolva kisírni magamat. De ma egy hang nélkül hallgattam nekem szánt üzeneteit, és most először nem sírtam. Az utóbbi időben sok minden megváltozott, de nem tudtam volna megmondani, hogy erősebb lettem-e, vagy csak beletörődtem ebbe az állapotba. Úgy éreztem, nincs értelme ezen felhúzni magamat. Anya semmit sem tud rólam és a dolgaimról. Titkaim voltak, amiket nem osztottam meg vele. Nem tud még Aidenről sem. Aiden pedig nem tud az anyámról. Próbáltam kerülni a bonyodalmakat, amíg csak lehetett.

- Na és Sky? - fordult felém hirtelen, újra bevonva a játszmába. Hangja diadalittasan csengett, ahogy rám zúdította szavait - Ő hol van? Miért nem jön hozzánk? A családjához! Pedig milyen jóban voltatok!

- Ennek már három éve! Mi köze Skynak ehhez az egészhez? - nyögtem ki döbbenten. Ezt a témát még soha, egyetlen veszekedésünk során sem hozta fel. Sky egyszer csak nem jött többé. Biztos megvolt rá az oka, de ahogy sejtettem, anyámnak erre is volt egy magyarázata.

- Erről is te tehetsz! Biztos rájött, hogy milyen vagy igazából! Ő legalább törődött veled, de te elüldözted! Mindenkit elüldözöl!

Eddig tudtam tartani magam: új, erős énem egy pillanat alatt roppant össze, párnámba fúrva arcomat kitört belőlem a zokogás. Anya elégedetten hagyott magamra, mikor sikerült könnyekre fakasztania. Tudott még rajtam fogást találni, tudott még fájdalmat okozni.

Sky érzékeny pont volt. Hatéves korom ótalényegében csak rá számíthattam, többet tett értem, mint a szüleim, vagy azegész család. Ő tényleg törődött velem. Ő volt a családom. Ő volt az egyetlen,akivel a titkomat is megosztottam. Sky elment, és egy ideig rettenetesenhiányzott, aztán megpróbáltam egyszerűen nem gondolni rá. Egészen mostanáig...    

Érte mindentRead this story for FREE!