Kilencedik

174 23 1
                                                  

Azon a napon már nem akarok másra koncentrálni, csak a lazításra és arra, hogy újból táncolhatok. Mivel ezúttal Ms. Banin nincs a teremben, hogy vasszigorral felügyeljen, könnyebben megy a gyakorlás. Lehet, hogy nem pörgetem túl magam száz százaléknál, de jól esik, hogy Mozartra és Beethovenre nyújthatok. A csavarok sem sajognak úgy a testemben, amik általában minden apró rezdülésre, változásra - hidegre, melegre, frontra - jeleznek. Ez olyan, mint másoknál a fejfájás vagy a migrén. Komolyan, mint valami beépített éghajlati riasztó.

Kellemesen feltöltődve és elmélkedve lépek ki a táncteremből. Még a nehéz záró tripla saut de basque is sikerült, anélkül, hogy kibillentem volna az egyensúlyomból. Már csak pár nap van a bemutatóig, de úgy érzem, hogy végre sikerül egy normális produkciót összehoznom, ellenben az előzővel, ahol kis híján kitörtem a lábam és lebukdácsoltam a nézőtérre.

Az utolsó kaptatónál meglátom a borostyánnal benőtt házunkat, illetve a vörösfenyőt. Egyetlen madár sem üldögél rajta. Megjegyzem magamnak, hogy ezért viszonzásul Gregory megérdemli, hogy elhívjam az árvák jótékonysági ünnepségére, hátha jót tesz neki is egy kis változás.

Hat óra lehet, mire elérem az utolsó kanyart. Az utca egyik oldalán házak, a másikon már az erdő fái magasodnak. Különösen az olyan egyéneknek kedvez ez, mint én, aki szeret sétálgatni az ösvényeken, miközben gyanta és tűlevelűek illata bombázzák az orromat. Az erdő közepén ráadásul van egy emlékmű, egy régi ház romjai, amit a portlandiek csak Boszorkány Kastély néven emlegetnek. A romokat teljesen benőtte a moha, és a legparásabb az egészben, hogy tizenhárom tölgyfa veszi körbe. Kirándulók, gyerekes szülők, parakutatók kedvelt célállomása. Az egyik egyetemi ismerősömtől hallottam, hogy Szent Iván éjjelén és Halloweenkor egy helyi csoport mindenféle rituálét szervez és tűztáncot járnak.

Nosztalgiából elhatározom, hogy megnézem a romokat, amit az őszi szemeszter kezdése óta nem láttam. A hold néhol bevilágít a fák kopasz, és a vörösfenyők színben gazdag ágai között. A telefonommal világítom az utat, amit már rendesen kijártak, széltében két méter is lehet. Nem kell sokat gyalogolnom, mire meglátom a tisztáson magasodó monumentális házat.

Gregory elmondása szerint az ház nem olyan régi, valamikor az ezerharmincas években építhették. A ház fala fehéren világít a holdvilágnál, itt-ott elszáradt, barnás moharéteg pettyezi. A ház falát számos graffiti csúfítja. A város megpróbálja az utókornak megmenteni, néha letisztítják róla a firkákat, de mindig akad olyan csoport, aki megrongálja az építményt.

Odamegyek az északi falhoz, és lesöpröm a száraz faleveket és gallyakat. Tibby és néhány parakutató szerint sokkal régebbi, és mindenféle természetfeletti anomáliát tapasztaltak a romok közelében. Ezért is hívják Boszorkány Kastélynak, mert feltételezik, hogy valami sötét dolgot műveltek itt. Akárhonnan is származik, mindig lenyűgöz a látványa.

Egy ideig csak álldogálok ott, mintha arra várnék, hogy a rom elmozdul, vagy történik végre valami. Felnézek a magasba és látom, hogy ronda felhők gyűlnek az égen. Pedig azt reméltem, hogy vége a dilis időjárásnak és csak karácsony estéjén esik újból, amikor még a vastag hótakarótól és a nulla fok körüli időjárásról is hajlandó vagyok lemondani.

Ahogy kémlelem az eget, feltűnik, hogy a felhők túl gyorsan mozognak. Szélcsendben pedig aligha kavarognának olyan gyorsan. Távolabb lépek a romoktól, hogy a teljes eget belássam. Basszus!

Elugrom a háztól, mert hirtelen a nyakláncom bizseregni kezd a bőrömön. Az északi falon kiélesedik egy felirat.

Először azt hiszem, hogy csak a szemem káprázik, de az előbb még semmi nem volt a falon, most pedig már aranylóan izzik. A felirat folyamatosan bővül, mintha egy láthatatlan kéz róná a kövekre.

A felirat egy számomra ismeretlen nyelven olvasható, először nem is nagyon értem. Hátrálok néhány lépést, mire az egész szöveg olvasható sorokba rendeződik.

Ifjú vándor, ki most ímhol állsz,

köszöntlek téged a Corvus-rend kapunál.

Ha szíved tiszta, lelked erős,

úgy válhat belőled égi hős.

Kit gonosz szándék vezérel,

örökre űzessen el,

csak az léphet be közénk,

kinek birtoka az isteni jel.

A szöveg alatt megjelenik egy jelkép. A szimbólum egy az egyben az, mint amit huszonhárom éve én is a nyakamban hordok. Előhalászom a pólóm alól a medált, ami ezúttal fényesen villog. Óvatos léptekkel közelebb megyek a falhoz, majd bepattintom a megfelelő helyre a medálom. A jelkép illeszkedik. Hatalmas fény tör elő belőle, aztán valami éles nyikorgó, döngő hang hallatszik, mint mikor egy hatalmas vaskaput feltárnak. Az északi fal megmozdul.

Nem tudom meg, hogy mi következne ezután, mert a medál kiesik a helyéről, ezúttal már égővörös fényt vet ki magából. Valami nagyon nincs rendben.

Odanézek, amikor fentről rikácsolást hallok. Akkor már látom, hogy a rengeteg fái felett nem egy sötét felleg gyűlt össze, hanem egy madárraj.

Varjak. A szemük pirosan tüzel, mikor a magasból alá vetik magukat, egyenesen a romok felé. Nem. Felém.

Teljes sebességgel megindulok az erdő sűrűjébe. Szlalomozva száguldok el a fák között és koncentrálok, hogy egynek se menjen neki. Érzem, hogy a szememet elhomályosítja a lencse és csípni kezdi. Kidörzsölöm a helyéről. Legnagyobb döbbenetemre kiélesednek előttem az erdő vonalai, a telefonom világítása nélkül látom az előttem kirajzolódó tereptárgyakat.

Hátranézek a vállam felett. Egy csapatnyi dühös madár, melyeknek ijesztően világít a szemük, továbbra is a nyomomban repülnek. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, úgy tűnik, mintha egy egybefüggő, koromfekete felhő kergetne. Az éles látás ellenére nem teszek szert előnyre. Míg engem a suta emberlábaim visznek előre, addig a varjak mögöttem kecsesen röpködnek a fák között. Érzem a centiméterenként csökkenő távolságot. A legelső madár a hajamba tép, míg másik a kabátom kapucniját markolássza éles karmaival. Lehajtom a fejem, hogy ne tudjanak kárt tenni bennem. Még gyorsabb tempóra kapcsolok. A csavarok felsírnak a lábamban, ahogy a csontjaim karistolják. Képtelenség leelőzni a féktelen démonokat. Nem fogom bírni sokáig.

A fák egyre sűrűbben nőnek körülöttem, azt sem figyelem, hogy milyen irányba megyek. A madarak gyűrűje összefonódik és körbevesz. Nincs hová menekülnöm. Fejembe húzom a kapucnit és kifulladva lerogyok a földre. A rémek ott marnak, csípnek, ahol érnek. A kezemből vér serken ki, szaggatják a ruhámat.

Akkor eszembe jut, mi történt legelső madártámadásnál. Ösztönösen megmarkolom a medálom és a fejem fölé tartom, miközben leégeti a kezemről a bőrt a húsomig. Olyan érzésem van, mintha mindenem égne. Nyaldossák a felkapó lángnyelvek a kézfejem, miközben szikrázik a levegő körülöttem. A nyakék bevilágítja az egész környéket, miközben fénye átrágja magát a sötétségen és a varjak csapatán.

*******************************

Köszi szépen, hogy olvassátok az írásomat! :) Igyekszem gyakrabban frissíteni!

Kövess, hogy ne maradj le a frissítésekről!

További írások, könyvkritikák és írástechnikai cikkek: https://cassyblacksmith.wordpress.com/

Faye Bright és a Corvusok rendjeWhere stories live. Discover now