Hatodik

227 25 3
                                                  

A maradék fél óra gyorsan eltelik azzal, hogy még azelőtt rendbe hozzam az okozott károkat, mielőtt bárki is észrevenné. Mire Bryce visszaér, már minden a régi. Kivéve én. Zaklatottan magamra húzom a kabátom, felkapom a táskám és kiszaladok az épületből. Csak a könyvtár előtti fánál állok meg újra szusszanni párat. Hátamat a érdes törzsnek vetem, majd a fejemre húzom a kapucnimat.

Több percbe is telik, mire a szívem lüktetése lejjebb csillapodik. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém.

Képzelődöm.

Nem alszom eleget? Túlhajszolom magam? Nincs magyarázat arra, miért történik velem mindez. Szeretném azt hinni, hogy csak egy rossz vicc. Vagy egy lidérces álom. Lehunyom a szemem és többször megcsípem magam.

Mocskosul fáj.

Csak azért is erősebben csinálom. De ahelyett, hogy felébrednék, a rémálom ugyanott folytatódik.

– Hé, Faye! – Hallom Nolan hangját. Kipillantok a kapucnim alól. A járda mellett parkol az autójával és engem méreget a letekert ablaknál. – Minden rendben? Mehetünk?

Nyelek egyet. Összeszorul a gyomrom, mintha egy nyomorult satuba fogták volna. Nem, semmi sincs rendben – ezt mondanám, de torkomra fagy a szó. Hangtalanul beszállok mellé.

– Történt valami? – kérdezi, majd feljebb tekeri a fűtést. A táskám pántját szorongatom, miközben remeg a kezem. Nolan azt hiszi, hogy fázom.

– Semmi. Mehetünk – motyogom, majd Nolan gázt ad.

Egy ideig csendben hajtunk a belváros felé. A rádióban éppen a híreket mondják be arról, hogy a vártak ellenére még sem jön a megjósolt napsütés, hanem továbbra is havazni fog. A bemondó viccesen hozzáteszi, hogy még karácsonykor sem szokott ennyi hó esni.

– Még sosem láttam ilyen hülye időjárást – jegyzi meg sofőröm, miközben az utat nézi. – Az apámnak ma fát kellett vágnia, hogy ne fagyjunk meg este a házban.

Az apja... Nolan családja indián felmenőkkel büszkélkedik. Azt mondta, hogy a népe szent állatnak tartja a varjakat. Ha valaki, hát ő segíthet megoldani a problémámat.

– Kérdezhetek valamit? – fordulok felé az ülésen. Nagyon komolyan mondhattam, mert értetlenül néz rám.

– Persze. – Ráncolja a homlokát. – Rám hozod a frászt, Faye. Biztos nincs semmi baj?

Elhallgat, várja, hogy helyeseljek.

– Meséltél a nagyanyádról meg a varjakról.

Mintha össze lenne zavarodva.

– Csak nem megijesztett az az átkozott varjú?

Átragad rám a homlokráncolása. Visszafordulok az ülésre és megpróbálok semleges arcot vágni.

– Mit tudsz róluk?

– Régi indián legendákra vagy kíváncsi?

– Csak kutató jelleggel. Szimplán általános látókör tágítás okán – vágom rá, mire enyhül az arckifejezése.

– Hát jól van. – Kicsapja az indexet, majd lefordul egy szűk utcába. – Az őseim úgy gondolták, hogy a madaraknak, különösen a varjaknak, természetfeletti képességeik vannak. Úgy tartották, hogy az istenek küldöttjei, akik előre jelzik a jót vagy a rosszat. A varjak csak akkor szállnak az emberek otthonához, ha halálhírt hoznak. Ha egyet kárognak, akkor valaki rövidesen meg fog halni. A varjú egészen addig marad, míg az illető meg nem hal a házban, aztán a madár átkíséri a túlvilágra a lelkét. A nagyanyám elég érzékeny az ilyen legendákra.

Faye Bright és a Corvusok rendjeWhere stories live. Discover now