2. fejezet

188 10 0
                                                  

November elején indultak Takada felé. Az éjszakák ekkor már hosszabbak voltak, a nap pedig alacsonyan járt, a sugarai nem perzseltek úgy, mint nyáron. A nappali órák így sem bizonyultak könnyűnek; különösen déltájt Saito úgy érezte, égeti az arcát a fény, mintha lázas lenne. A lábai ilyenkor egészen elnehezültek, ólmos fáradtság lett úrrá az egész testén és tudatosan kellett kényszerítenie magát az újabb lépések megtételére. Amikor késő délután alábukott a nap, vörösre festve az ég alját, és az alkonnyal jöttek a hűvös szelek, sokkal könnyebb lett minden. Elmúlt a lázas, beteges fáradtság érzete, és kellemetlen módon ekkor köszöntött rá az éberség. A nappali menetek a küzdelem első részét jelentették... utána jött a harc, hogy le tudja hunyni a szemét, és kényszeríthesse magát egy normális, emberi ritmusra. A szervezetének már mások voltak az igényei, és minden idegszála, minden fáradó izma emlékeztette a tényre, hogy már nem ember.

Az út során Saitóban többször felmerült, - és többször le is tagadta a gondolatot - hogy mennyire sokat könnyíthet a császári katonák helyzetén az a természetes büszkeség, amely mindannyiukat áthatotta. Éhes volt, határozottan, de nem szólt egy szót sem. Az éhséget el kellett viselni, nem volt méltó sem férfihez, sem szamurájhoz, hogy beismerje. Ha a lába remegni kezdett, görcsbe rándult, mikor elkezdte felélni a tartalékait, egyszerűen kinyújtotta, visszafeszítette a lábfejét, hogy oldódjon a görcs. Nem szólt, nem panaszkodott, hanem tűrt. A fáradtság, a szomjúság, minden ugyanígy működött. Tűrtek. Amikor egy katona felé nyújtotta a kulacsot, ivott, de magától nem szólt volna. Ha tartottak pihenőt, tartottak, ha nem, nem. A büszkeségük pedig nem engedte, hogy ebből komoly probléma legyen. És persze, senki nem próbált megszökni. A vereséget emelt fővel kellett viselni, aki nem tudott meghalni, annak kijárt a büntetés. Saito maga próbálta úgy felfogni az egészet, mint egy feladatot. Egy apró lépésenként kidolgozott, összetett küldetést, amelynek egyetlen részében sem hibázhatott, mindegyiket tökéletesen, precízen kellett végrehajtani, mint ahogy a vágásoknak, szúrásoknak is pontosan célba kellett találniuk egy párbajban. Ez volt a kötelesség, és a kötelesség előbbre való volt, mint bármilyen személyes érzés, aggodalom.

Próbált figyelni a kísérő katonák szavaira, hátha kiszűr belőlük valamilyen információt, valamilyen hírt, de egy idő után ezt is lassan feladta. A katonák maguk is egy feladatot hajtottak végre, hát honnan is tudhattak volna bármit a Sendai-nál vívott harcokról? Saito hosszas töprengései Hijikata és Shimada sorsáról, Chizururől, hogy célba jutott-e, miután tőle elbúcsúzott, eleinte őrjítőek voltak. Az információ hiányát az agya próbálta orvosolni, újabb és újabb lehetőségek, konfliktusok váltották egymást. Mi történik abban az esetben, ha Sendai elesik? Hova húzódnak vissza? Mekkora sereg ellen Hijikata milyen döntést hozhat majd? Próbálta elképzelni, hogyan gondolkodik a férfi, és a gondolkodásából milyen lépések következnek, de végül lassan feladta. Hijikata gondolatait talán, kicsit el tudta még képzelni. Nem teljesen, és nem pontosan, de tudott róluk képet alkotni. Ootoriét, akivel a csapatok egyesültek, és a császári seregét, akivel szembe szálltak, azonban nem látta át. A hosszas töprengések pedig abbamaradtak, de csak úgy, ahogy az ember körme alatt megreked a szálka: nem tudsz vele mit kezdeni, és nem is árt, de irritál, amíg ki nem húzod.

Ezek között a gondolatmenetek között pedig, amikor elcsendesedett minden, és kényszeríteni próbálta magát az alvásra, előbújt végre a gyász és a szégyen. Romboló erővel támadtak, és nem tudta volna megmondani, melyik az erősebb. Nem akarta elfelejteni Haradát, aki sosem érkezett meg Aizuba. Nem akarta elfelejteni Heisukét, aki azon az utolsó estén rámosolygott, azt mondva, megtiszteltetés, hogy együtt harcolhatnak. Nem akarta elfelejteni Soujit, és már-már ostobaságba hajló bátorságát, amivel ádázabb harcot vívott a tuberkolózisa ellen, mint mások hús-vér emberek ellen. Nem akarta elfelejteni Shinpachit, vagy Hijikatát. Minden arcot meg akart jegyezni, abban az örök formájukban, amit neki jelentettek. Beledermedve egy régi nevetésbe, egy régi, bíztató mosolyba. Egy egyszerű „mindegy"-be, amivel maguk közé fogadták. Mindegy, hogy. Mindegy, mit. Mindegy, melyik kézzel... Talán pont ezt a „mindegy"-et gyászolta. Körülírhatatlan, visszahozhatatlan, egyszerű dolog volt, és pont ezért annyira drága.

A szégyen erejét pedig az adta, hogy nem tudott mindent odaadni azért a hitért, ami azt a gyászolt, haldokló „mindegy"-et is magába foglalta. Élni egy vesztes csata után nem helyes. Ha kardot fogsz, győzöl, vagy meghalsz, de tőle elvették a kardot, és ezáltal az egyszerű, kétesélyes helyzetet is. A bonyolultságban pedig, szégyenszemre, nem tudott eligazodni. Túl sok volt a lehetőség, túl összetett, túl zavaros, és nem volt irányvonal, vezérfonál, ő pedig nem látott elég jól, nem értett meg eleget. A feladat, a kötelesség fogalma után kapott, hogy az vezesse, de a szégyent ez nem tudta önmagában száműzni. Ez már a mentőöv volt. Ha nem tudtad méltóképp befejezni az életed, keress magadnak valamilyen módot, hogy elviseld.

Az 1868-as év első havazását is útközben élték át. A novemberi időjárás szeszélyessége, és saját helyzete miatt Saito csak esténként érezte néha, hogy fázik, így egészen meglepetésként érte, amikor hullani kezdett a hó, csendesen, egyszerű tisztasággal. Volt valamiféle szimbolikája, hogy - ahogy az őszi havazáskor gyakran megesik - amint a földre hullottak, minden pehely elolvadt, és csúszós, sáros utakat eredményezett. De a sárban megcsúsztak a katonák is, ugyanúgy ráragadt a csizmájukra, és amikor rászáradt ugyanúgy nehéz, világosbarna bevonatot képezett a fekete alapon, akár a saját csizmája esetén. Szitkozódtak, trappolva próbálták lerázni, a pihenők során pedig dühösen vakarták a cipőkről, de a nyoma mindig ott maradt. A sár tett mindenkit egyenlővé. A hó, ami hullott, a fenségességet hozta volna, azáltal köt össze mindent, hogy elfedi, megtisztítja a hibákat... de ebben a helyzetben csak egyenlően nyomorulttá tett győztest és vesztest.

Az Echigo tartomány, és a Takada birtok egyébként szép hely volt, és Saito bizonyára kedvelte volna, ha más körülmények között érkezik. Sok volt a fa, amik tavasszal egészen biztosan kivirágoztak, és elképzelve azt a képet, ahogy tavasszal majd virágba borul minden, Kiotó jutott eszébe, amikor mosás közben nézett végig a fákon, nem töprengve, csak élvezve a látványt. A levegő tiszta volt és száraz, de különös illat lengte be. Saito magában úgy írta volna le, hogy a „csaták illata". Az érzés, ami elfogja az embert, ha olyan helyre lép, ahol harcok dúltak, egyfajta illatnak tűnt számára. Nem volt maró még, mint a füst, és a puskapor szaga. Hanem az a régi, tiszta, fémes illat, amelynek még volt jelentése. Teleszívta vele a tüdejét, olyan mély levegőt vett, amilyet csak tudott. Az biztos volt, hogy az utolsó szabad lélegzetvételeinek egyike lesz.

1868 novemberének utolsó hetében a Takada birtok felügyelete alatt, Ichinose Denpachi minden hivatalos papír szerint hadifogoly lett.

Nyomok a hóbanWhere stories live. Discover now