Élet vagy halál

27 3 0

Sikertelen szökési kísérletem elvette az összes reményemet. Már robotszerűen lapátoltam a szenet, a szénát és mind az összes mocskot amit a ruszkik hagytak maguk után tegnap este. Nem foglalkoztam már a fájdalmaimmal, mert már lassan kezdett tiszta lenni, hogy mit akarnak velünk tenni. Nem azért hagytak életbe mert annyira megsajnáltak. Azért hagytak életbe, hogy szépen lassan elsorvadjak ebbe az istenverte szakaszba. Sohasem gondoltam arra, milyen lehet a halál. Még csak a fejembe sem fordult meg, hogy meghaljak. Ahogyan szépen, lassan, telt az idő úgy fordult hidegebbre a tél és vele együtt pusztítóbbra a háború. A Harmadik Birodalom kezdte elveszíteni a háborút, ezzel megerősítve a szovjetek hittét. A vörös lobogó egyre több városnak és falunak a tornyán lengedezett. Már lassan vége is lenne a háborúnak ha a szovjetek támadnának. De nem támadnak. Várnak.

-Jól szarban hagytál, mondhatom! -szólítottam meg az öreget aki most lépett a hátam mögé.

-Szándékosan! Most már te irányítod a sorsod. De talán majd most! -bökött az orvoslány felé.

Titkon tudtam, hogy az a lány meg a komiszár eléggé közeli kapcsolatba vannak egymással. Állítólag a komiszár barátunk fél odamenni a lányhoz. A taposók között már kisebb fogadások alakultak ki, hogy mi lesz a vége.

A lánynak egyébként Zsenyka a neve. Hosszú fekete haja ázsiai módra be volt fonva, és szeme kissé barnás árnyalatot tükrözött. Most éppenséggel, rég nem látott testvérét Lénát ölelte, akinek testvérével ellentétben hosszú szőke haja volt. Mindketten orvosnak készültek, és ide jutottak.

                                                   ************

Este behívtak tolmácsnak. Amíg várakoztunk én addig rajzoltam. Zsenyka arcképét próbáltam lerajzolni. Amikor készen lettem, az eredménnyel nagyon megvoltam elégedve. Anno, rajztanárként is tanítottam az iskolába. Utólag megvallva jobban szerettem rajzot tanítani mind akármilyen nyelvet.

Zsenyka az íróasztal mögött ült. Kíváncsian bámult engem. Őszintén szólva legszívesebben behúztam volna neki egyet. Mi joga van bámulni engem? Lehet, hogy én csak egy hadifogoly vagyok, de akkor is egy katona. Egy katonát ne bámuljon már egy nő! Főleg meg még azért is mert orosz!

-Mit csinálsz?-förmedt rám.

Ja, csak egy emléket! (Hogy emlékezzek rád, hogy milyen kedves perceket szereztél nekem)

-Add ide! Most!

Feléje nyújtottam a rajzott. Szerencse, hogy még nem írtam rá bármilyen féle káromkodást. Bezzeg káromkodni mindenki tud magyarul! Mondjuk csak azzal is lehet. Van egy legenda mifelénk Pest környékéről, hogy az osztrák parlamentbe is magyarul káromkodnak a német  urak. Nem tudom mi igaz, mi sem, de az tény, hogy a magyar káromkodásokat a világ minden tájáról ismerik és előszeretettel használják is.

Nyílt az ajtó. Belépett a komiszár és hozta magával az olasz foglyot. Barna haja, fekete szeme, csak úgy villogott a félhomályba ahogyan ránézett a kínzómesterre. A kínzómester egy 170 centiméteres böhöm nagy állat csíkos pólós, fekete nadrágú ruszka volt. Őt kérték meg, hogy üsse meg a foglyokat, hátha elmondják neki a dolgokat. A komiszár odaszólt annak az állatnak.

-Gyorsan végezzünk!

-Igenis!-vágta magát haptákba.

Zsenykát figyeltem most. Berakott egy papírt az írógépbe és a fogolyra nézett.

-Most végre hasznodat vehetem! -fordult felém a komiszár.

Én felálltam és odamentem a férfihoz. Antoiónak hívták.

-Antonio! Hol állomásoznak az egységeid?

Ezt a kérdést már háromszor tettem fel neki. Nem szívesen kérdeztem meg, de meg kellett tennem. Ha nem tettem volna meg, már akkor rég egy gödörbe lennénk mindketten elföldelve. Megkérdeztem tőle negyedszerre is. Nem válaszolt. De a válasz helyett kapott egy hatalmas verést. Most a komiszárhoz fordultam.

-Azt mondta nekem, hogy ,,Jaj, ne!"

-Ezt véletlenül én is értettem. Mondd, hogy utoljára kérdeztem.

Nagyon sajnáltam szegény kis olaszt, de ha életbe akartam tartani akkor, kérdeznem kellett.

-Antonio! Ne légy hülye! Mondj valamit! Csak így maradhatsz életben.

-Nem mondok semmit! Nem árulom el a testvéreimet!

-Mondjál már valamit, és légyszíves kímélj meg ettől a hazafias szarságtól! Beszélj baszd meg vagy ezek itt kitépik a beled!

-A folyó túloldalán... a németek hátrahagytak... kisebb utóvéd csapatokat...

Én odamentem a komiszárhoz és szóról-szóra elmondtam azt amit az imént mondott. ,,A folyó túloldalán... a németek hátrahagytak... kisebb utóvéd csapatokat..."

-Na ezért érdemes volt hülyére veretnie magát...  mutassa meg a térképen!

Azzal Zsenyka kezembe nyomta a térképet és ,,megkért" , hogy vigyem oda a fogolyhoz. Miután átnyújtottam és megkértem, hogy magyarázza el hol vannak elkezdett beszélni, s közbe a térképet mutogatta.

-Itt van két szakasz német, mi olaszok erre. Itt pedig a magyarok. -magyarázott, s közbe megjelölte vérrel a szakaszokat.

Odavittem a térképet a nőnek és elkezdtem magyarázni. Itt van három szakasz német és egy egy szakasz olasz.

-Vigyétek ki őket! -parancsolt a komiszár.

Nagy szerencsémre velem nem foglalkoztak. A táborból szökni nem tudok így hát hagytak hadd bóklásszak. Ott hagytak engem a háznál. Kíváncsiságom hajtott, és benéztem abba a kunyhóba, ahol az előbb volt a kihallgatás.

A komiszárunk Zsenykát bámulta. Majd elolvadt a tekintette. Azt tudtam, hogy szerelmes belé de, hogy ennyire! Zsenyka felpillantott. Láttam a szája sarkából, hogy mindjárt elneveti magát. Alig bírtam ki nevetés nélkül. Hogy lehet valaki ennyire gyáva, hogy nem bír megszólítani egy lányt?

-Befejezted?-kérdezte a lányt?

-Igen.-válaszolta amaz.

Emberünk szépen lassan odasétált az orvoslány mellé. Ránézett a lányra, és ő pedig visszanézett. Vad csókolózásba kezdtek. Szinte látni véltem ahogyan kitört a komiszárból a magány és az egyedüllét. Sohasem láttam a parancsnokot ilyen boldognak. Összeölelkeztek. A komiszár megfogta a lányt és amilyen gyengéden csak lehetett a falhoz taszította. Egymást csókolva látszott rajtuk, hogy milyen boldogok. Nekem persze rögtön Elza jutott az eszembe.Bárcsak itt lehetnél ! Bárcsak reményt önthetnél elsorvadt testembe! Csókjaimmal halmoznál el, és bátorságot öntenél belém! De tudom, sohasem leszel velem itt. Most is ott ülsz valahol Pesten a kandalló mellett, és imádkozol értem. Imádkozol egész Magyarországért. Ahogyan rád gondolok érzem a tekinteted amint éppen rám pillantsz és összeért a tekintetünk. Nem felejtelek el amíg élek. Soha amíg világ a világ!


Drága Elza!Read this story for FREE!