Monsters Around The World | monsta x

Első mese: A bátor maknae

CHANGKYUN's POV

-Egyszer volt, hol nem volt...

-Mi a....? - szemem kipattant, de szinte azonnal vissza is csuktam, mert majd' megvakított a nagy fényesség. Oldalra gördültem, mire egy kő beleállt a hasamba, és az arcomat is birizgálni kezdte valami. Káromkodva felültem, és körülnéztem.
-Hol vagyok? - kerekedett ki a szemem. Füves, leveles talajon csücsültem az erdő közepén, egyedül.

-Volt egyszer nyolc bátor ifjú...

-Ki az?! - pördültem meg rémülten, vadul keresve a hang forrását. Olyan ismerős volt, mintha már hallottam volna valahol.
-Mesélő, te vagy az? - tátottam el a számat, miközben talpra álltam, és leporoltam magamat. Boldogan vettem tudomásul, hogy nem a pizsamám van rajtam, amiben este lefeküdtem, hanem az egyszerű utcai ruházatom.

Ki más lehetnék, Changkyun?

-Hol vannak a többiek? - költői kérdésére egy újabb kérdéssel feleltem, félve indultam meg egy kidőlt fa irányába. Egy nagy sóhajt megengedve leültem rá, és vártam a mesélő válaszát.

-Szétszórtalak titeket ebben az erdőben, meg kell, hogy találjátok egymást.

-Ugye csak viccelsz? - nevettem fel szarkasztikusan, egy szavát sem akartam elhinni. Mi értelme lenne ennek?

-Engeded, hogy befejezzem? Szóval...

Szemforgatva tettem keresztbe a karomat, és igyekeztem a puha és meleg ágyamra gondolni, hátha így ott termek. De nem működött.

-Volt egyszer nyolc bátor ifjú, kik elválaszthatatlanok voltak. Egyik nap közösen indultak az erdőbe sétálni, de eltévedtek, s külön utakon mentek tovább.

-Ne is folytasd! Indulok megkeresni őket - felpattantam, és sietős léptekkel megindultam az egyik irányba, az avar hangosan zörgött a talpam alatt.

-Várj, még nem fejeztem be!

-Nem érdekel! - rikkantottam vidáman, valami ösvény után kutatva. Most az egyszer nekem kellett bátornak lennem, nekem kellett megkeresnem őket. Végre én is kaphattam egy fontos szerepet, megmutathattam, hogy a maknae igenis lehet hős.
Ám a talaj a hatodik lépés után kicsúszott alólam, én pedig hasra estem.
-Ez most komoly? - fújtattam, ugyanis felállni sem tudtam.

-Az egyikőtöknek adtam egy plüsst is, neki kell rátok találnia. Te hiába fogsz bolyongani, nem fogsz megtalálni senkit.

-Remek! Ezt megint ki a fene találta ki?

-Én, szóval örülnék neki, ha nem szidnád.

A mesélő hangja nagyon bosszúsnak tűnt, így inkább visszább vettem az arcomból. Hiszen azt csinál velem, amit akar, és én nem akarok egy erdő közepén elhalálozni.
-Ez így unalmas! Nem láthatnám, hogy mit csinálnak a többiek? - vetettem fel az ötletet, reménykedve, hogy amíg várok a megmentőre, elüthetem valamivel az időt.

-Ez egy mese, Changkyun. Minden lehetséges.

-Akkor gondolom nem fogsz segíteni - biggyesztettem le az ajkaim, majd ismételten feltápászkodtam. Már nem is foglalkoztam a ruhámra ragadt levelekkel, csak caplattam tovább, amerre a lábam vitt. A mesélő többet nem szólt hozzám, és hirtelen nagyon magányosnak is éreztem magam, az elveszettség mellett.
Hozzászoktam már, hogy a tagok mindig mellettem vannak és megvédenek, ez a 'boldogulj egyedül' koncepció nekem egy kicsit új volt.
Valami zörrent a hátam mögött, mire megugrottam, s kis híján fel is üvöltöttem. Bezzeg ha Shownu hyung ott lett volna, biztos nem féltem volna ennyire!
Folytattam utamat, és hamarosan egy folyóhoz értem. A fény játékosan meg-megcsillant a habzó vizen, apró állatkák ezrei nyüzsögtek a környékén. Halakat nem láttam, de ahhoz ez a folyó túl sekély lett volna.
Unottan leültem törökülésben a partjára, kezem a vízbe lógattam, és ide-oda fröcskölgettem. Minhyuk hyunggal milyen jót tudnánk itt szórakozni!
Szinte láttam magam előtt, ahogy nyakig vizesen próbáljuk egymást lefröcskölni, vagy akár a többieket. Jooheon biztos beszállna, Kihyun pedig a szemét forgatva figyelne minket.
Ahogy a vízfelszínt figyeltem, azon elkezdett kirajzolódni egy alak, s egy kép. Először csak egy rózsaszín hajgubanc, majd mandulavágású szemei, keskeny orra és tömpe szája. A háttérben rengeteg fa és bokor.
-Kihyunie! - kiáltottam fel boldogan, de ő meg sem hallotta. Száját harapdálva vitatkozott a Mesélővel.
-És mi lesz, ha Hoseok rohamot kap egyedül a semmi közepén? És a vadállatok? Jooheon fél a bogaraktól! Daemin meg hamar elfárad! - erről eszembe jutott nyolcadik 'tagunk', és igyekeztem minnél erőteljesebben gondolni rá. A kép váltott, már a földön ücsörgő lányt láttam magam előtt a vízen.
-Szóval csak üljek itt, és várjam, hogy valaki megjelenjen? - ingatta a fejét, még ő maga sem akarta teljesen elhinni, hogy mi történik velünk. Nem is vártam, kíváncsian pörgettem képzeletben tovább.
-Ez nagyon, nagyon ijesztő... Wáh, jézusom! - Jooheon sikoltásai bántották a fülemet, aggódva gondoltam arra, hogy mennyire nehéz lehet most neki.
Minhyuk éppen egy csigához beszélt önfeledten, Shownu pedig ujjait tördelve ült egy farönkön. Hyungwon volt az egyedüli, aki elmozdult, de nála sem láttam semmilyen plüsst.

Hoseok volt az utolsó reményem.

Nagy erőfeszítéssel, minden porcikámat megfeszítve gondoltam a kék hajúra, felidéztem egy csomó emléket, ami hozzá fűzött. A piszkálódásainkat, azt, hogy segített nekem az éjszakai melókban, hogy mindig megvédett a menedzserünktől... De a víztükör üres maradt, már csak a saját arcomat láttam benne elmosódva.
-Hát Mesélő, szerintem elromlott a varázslatod - húztam a számat szomorúan, miközben kavicsokat, meg mindenféle kacatot dobáltam a vízbe. Végtelenül magányos voltam, az unalom ehhez képest elenyésző apróság volt. Hiszen a hyungok sosem hagyták volna, hogy egy percig is unatkozzak, ők kitaláltak volna valamit.
-Ez az egész egy rémálom - motyogtam, s eljátszottam a gondolattal, hogy mégis elindulok megkeresni a többieket, de aztán eszembe jutottak a Mesélő szavai. Lejárhatnám a lábamat is, én nem találkoznék senkivel.
-Pedig én csak egyszer akartam bátor lenni - hajítottam egy újabb kavicsot a vízbe. Tényleg bátor akartam lenni, egy hős, aki tehet valamit a többiekért. Aki nem szorul folyton segítségre.
-Sajnálom, hyungok....meg Daemin - hajtottam le a fejem, s utat engedtem feltörni akaró könnyeimnek. Itt bátran kisírhattam magam, nem volt velem senki.

De bárcsak lett volna.

-Hiányoztok - szipogtam, beletúrva hajamba.
-Soha nem akarok nélkületek lenni, bármit megtennék, csak hogy~

-Changkyunnie!

-Mi? - kaptam fel a fejem nevem hallatára. Már nem a Mesélő szólt valahonnan a távolból, ez valaki más hangja volt.
-Hoseok? - töröltem le könnyeimet gyorsan, nehogy meglássa, hogy sírtam.

-Igen, én vagyok az! Már majdnem megtaláltalak, folytasd, akármit is kezdtél el csinálni!

Bíztatására még jobban sírni kezdtem, hiszen eszembe jutott....

Eszembe jutott!

-Minek szólsz bele? - hördültem föl, kikapva a papírt Wonho kezei közül.
-Csak segíteni szeretnék, hiszen a barátok ezt teszik...
-De nekem nem kell segítség, egyedül is meg tudom oldani!
-Changkyun, mi van veled? - sóhajtott.
-Miért érdekel? Hirtelen játszod a törődő hyungot? Nincsen szükségem rád! - kiabáltam, kiabáltam vele, aki csak segíteni akart.

-Hé, nem kell sírni - egy meleg kezet éreztem a vállamon, aztán Hoseok egész lényét, ahogy átölelt. Miután elengedett, és leült mellém, már láttam is a hóna alatt szorongatott plüssnyuszit. Ezt adta neki a Mesélő.
-Ez a nyuszi jó sok probléma megoldója lehet még - nevetett Hoseok, megsimítva az apró állatka fejét.
-Gyere, keressük meg a többieket - húzott fel, és a kezembe nyomta a plüsst. Az utolsó dolog, amit láttam, az boldog mosolya volt, aztán...

-Szerinted mi lehet a baja? - Kihyun hangjára ébredtem, aki pár méterre az ágyamtól társalgott Shownuval.
-Megint összekapott I.M-mel, ennyi az egész - felelte a leader.
-Changkyun ennyire ideges a készülő dala miatt? - kérdezősködött a pink hajú, magára kapva egy pulóvert. Félig lehunyt szemeimen át láttam, ahogy kifele indulnak, többet a beszélgetésükből nem is hallottam.

Hoseok szomorú. Miattam.

Nyújtózkodva ültem fel, s fejem automatikusan az éjjeliszekrényem felé fordítottam. A fiókja mélyén ott hevert az álmomban is látott plüssnyuszi, és én már tudtam is, hogy mi a teendőm, de így is minden bátorságomra szükség volt, hogy a kezembe vegyem.
Robogtam lefele a lépcsőn a nappaliba, ahol a kanapén ülő Wonhot találtam. Megtorpantam egy pillanatra, és figyeltem, hogy mit csinál. Még mindig a félkész dalszövegemet tanulmányozta, karikás szemekkel és csapzott hajjal. Valószínűleg ezen dolgozott egész éjjel.
Halkan odacsoszogtam hozzá, és leültem mellé. Nem is vett észre, csak akkor, mikor letettem elé a dohányzóasztalra a nyuszit. Szemei felcsillantak, de mikor rámnézett, elkomorodott. Én csak rámosolyogtam, és vállamat megrántva kérdeztem:
-Hogy is volt az a dolog a szótagokkal? - erre végre elnevette magát, majd a plüsst az ölébe véve kezdett magyarázni különböző rímekről, meg a hangsúlyozásról. Tudtam, hogy nem haragszik már, sőt, hogy nem is haragudott igazán.
De többet nem is fogok okot adni rá.

-És így maradtak ők ketten elválaszthatatlanok.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok! Ez lett volna az első kis mese, amit din_rka kulcsszavaiból raktam össze. Remélem tetszett, a következőben pedig nem létező humoromat próbálom majd megcsillogtatni, egy fesztivál kellős közepébe csöppentve Szörnyeinket😄💕