A hold árnyékában

203 14 6

A hold magasan jár, fénye ezüstre színez mindent. Arcátlanul furakszik be a gótikus ablakokon, mintha csak kíváncsi lenne, mi történik odabenn. A kriptaszerű szobában hangos nyikorgás töri meg az éji csendet. A terem közepén egy precízen faragott, ébenfekete koporsó árválkodik, semmi pompa, semmi dísz, semmi személyes tárgy. Fedele oldalra gördül, oldalán hosszú fekete körmök megjelenése jelzi gazdája felébredtét. Hátborzongató külsejét alvás közben is megőrizve, lassan nyitja ki méregzöld szemeit, amik szinte világítanak az éjszaka sötétjében. Hófehér porcelánbőrére árnyékot vet a hold, sziluettjéből fullasztó balsejtelem árad, külseje egyszerre iszonytató és fenséges. Éjfekete ruhája, nyakában hanyagul lógó szürke kendő, hófehér derékig erő haja furcsa ellenállhatatlan vonzerőt kölcsönöz neki. Arca akár a márvány, már-már irreálisan hibátlan.

Alvóhelyéből kilépve dereka hangosat roppan. A csizmasarkak kopogása fülmetsző zajként hat a magányos épületben. Szükségleteit kielégítvén életmentő kávéért indul. Az éjszakai életmódot megszokva, már nem okoz gondot az est csendjébe burkolózva élni. A fekete nedűt elfogyasztva bonctermébe lép és bemosakszik, szikéit élezi, és előkészül egy újabb munkához. A fehér leplet lehúzva egy húszas évei közepén járó lány arca tárul elé. Bőre fehér, arca nyugodt, mintha csak aludna. A férfi arca ellágyul, vonásai már közel sem olyan merevek. Szemei fátyolosak, életében először arcáról fájdalom tükröződik. „A szentimentalizmus a gyengéknek való" elvével mit sem törődve a lány fölé hajol, ajkára csókot lehel. Egy könnycsepp utat törve magának szégyentelenül folyik végig az Egyetlen arcán. Úgy tetszik, mintha ő is sírna.

- Még holtodban is gyönyörű vagy. Ígérem, megbosszulom értelmetlen halálod, Kedvesem – fogadja meg suttogva, majd egyetlen mozdulattal bontja ki a nő sötétbarna haját összefogó kék szalagot, amivel aztán saját, fehér hajkoronáját köti egybe.

Még most is szemei előtt látja, ahogy égszínű ruhájában tündökölve túlragyogta a napot is. De ez már a múlté. De nem maradt más, csak az emlékek. Ezt nem vehetik el tőle, hiszen akkor mi maradna neki, mi éltetné?
Arcát és szívét megkeményítve csak a munkára koncentrál. A zenelejátszóhoz lép és kedvenc számát elindítva munkához lát. A metal dallamai betöltik a termet, elmosnak minden fájdalmat, erőt adnak, hogy folytassa, amit elkezdett. Agya elködösül, az utolsó kép, amire emlékszik az, hogy ipszilon vágást ejt a mellkason.

Kész. Ennyi. Nem bírja tovább.
Az ajtón kilépve zsebébe nyúl és kezébe vesz egy szál cigarettát, majd lassan, reszkető kézzel gyújtja meg. Mélyet szív bele, amit aztán akadozva fúj ki.

- Tudom, megígértem. De ez most már nem számít, nem igaz? – kérdezi félhangosan, arcát a sötét égbolt felé fordítva.

Ahogy felnéz, haja oldalra omlik, látni engedi mandulavágású szemeit. Mindig gyűlölte őket. Akár egy démoné. Legalábbis ilyennek képzelte egy pokolfajzat szemeit.
Most biztosan nem bánta volna, ha újra egy közülük. Akkor megkímélhette volna magát ettől a szenvedéstől. Még az ég is megérzi fájdalmát, mert a felhők eltakarják a holdat, elrejtik fényét, ami eddig oly életadó volt számára. Egyszeriben nedvesség hullik arcára, majd végigcsordogálva hagy fénylő csíkot maga után. Óvatosan hozzáér, mintha csak attól félne, hogy kárt tehet benne.

Tekintete a sötétben ragyogó koporsószeg parazsára téved. Elmélázva követi szemével a felfelé kanyargó füstöt, ami épp úgy illan el, akár az élet.

A halandóság a maga módján szép. Olyan igazi. De ő választotta ezt, még ha most nem is sejti. Ez az ő keresztje, viselnie kell.

Búcsú (Átírás alatt)Read this story for FREE!