Bevezető - Az utolsó vizit

817 42 1


Az esőcseppek egymással versenyezve folytak le a busz ablakának üvegén, és egy kamikaze ugrással az aszfaltra pottyantak. Az utcákon emberek kerülgették a pocsolyákat, és mérgesen szitkozódtak, mikor a szél kiforgatta a kezükben tartott esernyőket. Az emberek többsége utálja a rossz időt. Csak egy nyári zápor volt a mai, még a levegő sem hűlt le, mégis mintha mindenki bal lábbal kelt volna fel. Normális körülmények között én is mérgelődtem volna, ha átázott ruhával kényszerülök fél órát buszozni, de most még ez sem tudta elvenni a jókedvem. Végigpörgettem magamban az elmúlt négy év történéseit, mint egy diavetítést, és a fülemben dübörgő zene adta hozzá az alapot. Ez volt életem legrosszabb négy éve. De most már lezártnak tekintem, új időszámítást kezdek, és már csak egy hónap! Egy hónap, és az életem visszatér a normál kerékvágásba.

Oké, belátom, ez az egész nagyon depressziósnak tűnik, de már leírtam, úgyhogy mindegy, most már így marad!

Amúgy a nevem Angelina Piton. Átlagos tizennégy éves kamaszlány vagyok óriási megfelelési kényszerrel és folytonos szeretethiánnyal. Őrülten vágyom egy barátra és egy társaságra, ahol végre magamat adhatom. De sosem volt szerencsém, ha a szociális kapcsolatokat tekintjük. Mindig is kívülálló voltam az iskolában - a muglik talán megérzik, ha valaki más, mint ők. Igen, most jön a nagybetűs DE rész. Átlagos tizennégy éves lány vagyok, legalábbis próbálom magam - és úgy minden embert a földön-  meggyőzni erről. Pedig pontosan tudom, hogy ez nem így van. Boszorkánynak születtem.

Mióta csak az eszemet tudom, tisztában vagyok azzal, hogy létezik „varázsvilág". Hogy a hétköznapi emberek között néha könnyedén, máskor nagy nehézségek árán elvegyülnek a mágusok és boszorkák, és hogy London utcáin rengeteg olyan titkos épület kap helyet, amikről a mugliknak fogalmuk sincs. Része vagyok ennek a világnak már születésemtől kezdve. Imádom, hogy szinte akármit megtehetek, csak meg kell lóbálnom a pálcám, és huss!, már az is történt, amit akartam. Habár 17 éves kor alatt nem lenne szabad otthon varázsolnom, de néha-néha azért Persi is megengedi, hogy kipróbáljak pár egyszerűbb varázslatot.

Persi a nagybátyám, teljes nevén Perselus Piton, és már egy jó ideje vele élek. Édesanyám halála után ő vett magához, tekintve, hogy más nem nagyon tudott volna. Sosem ismertem édesapám, az egyetlen apa-figura az életemben anyukám testvére volt. Persi a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában dolgozik bájitaltan tanárként, így év közben nem sokszor találkozunk. Általánosban a nagyinál laktam és onnan jártam iskolába, ötödiktől nyolcadikig pedig bentlakásos iskolában voltam. De az idei tanévtől kezdve végre-valahára én is roxfortos leszek!

Na, de visszatérve a jelenhez...

A buszról leszállva - természetesen sikerült belelépnem az első utamba kerülő pocsolyába- a kórház felé vettem az irányt. Pár perc séta után már elém is tárult a nagy fehér épület, aminek látványától elöntött az undor.

Utálok orvoshoz járni. Annyira steril és mesterkélt ott minden, a nővérek műmosolya és kedélyessége minden alkalommal felkavarta a gyomrom. A szokásos „Hogy vagy, Angie? Milyen napod volt?" kérdések századik alkalommal már annyira röhejesen hatottak. Tőlem is mindig ugyanazt a kétszavas választ kapták: „Jól és jó". Nem mintha érdekelte volna őket egyszer is a hogylétem, csak illedelmesek voltak.

Szóval utáltam orvoshoz járni, a nagybátyám viszont egyenesen megtiltotta, hogy kihagyjam az utolsó vizitet. Utolsó... nem gondoltam volna, hogy ez is eljön! Már négy éve kezeltek leukémiával, és most úgy tűnt, a gonosz kórt sikerült kiűzni a testemből.

Most felmerülhet bennetek a kérdés, hogy miért kellett egyáltalán kórházba járnom, amikor nagybátyám egy gyors varázsigével meggyógyíthatott volna. A válasz egyszerű: mint ahogy a mugli tudósok sem tudják, mitől lesz valaki rákos, a varázslók sem jöttek még rá a betegség kiváltó okára, így kezelni sem tudják azt. Csak a kemoterápia miatti hajhullásomra tudtam kikönyörögni Perselustól egy instant hajnövesztő bájitalt, mert egy dolog szent és sérthetetlen: az én hosszú, göndör tincseim. Lemondtam én mindenről, amiről csak kellett a gyógyulásom érdekében, de a vörösesbarna hajamhoz senki ne merjen nyúlni! Talán az egyetlen testrészem volt, amit szerettem magamon.

Mikor először jártam a Szent Bernát Kórházban, vagy hatszor kértem útbaigazítást, és egy szerencsétlen nővérnek felróttam, hogy miért nem árulnak térképet a labirintus-szerű épülethez. Most már magabiztosan közlekedtem a fehérfalú folyosókon, és én adtam útbaigazítást az eltévedt látogatóknak.

Dr. Lynch lelkesen fogadott, és egy alapos vizsgálat után boldogan fordult felém:

- Lina drágám! - kezdte. Utáltam, mikor így hívott. Senki sem nevezett így, és már rengetegszer kikértem magamnak ezt a megszólítást, de az öreg nem bírta megjegyezni.

- Örömmel jelenthetem ki, hogy meggyógyultál!

Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, de mégis, annyira meglepődtem. Legszívesebben elsírtam volna magam a gyönyörtől. Öntudatlanul átöleltem a szakorvost és az asszisztensét is, és végre örökre elhagyhattam az épületet. Azért még el kell járnom kontrollra, és vagy 10 gyógyszert kell naponta szednem, de most ez sem tudott érdekelni.


Végre szabad voltam! És innentől minden energiámmal a hamarosan kezdődő roxforti évemre koncentrálhatok! 

Így neveld a Sárkányodat (Draco Malfoy Love Story)Read this story for FREE!