Itt vagyok | ✓

21.fejezet

Valery:

A szívem majd szétrobbant a boldogságtól. Most először tartoztam valakihez. Ránéztem Drewre, aki teljesen elsápadt és csak bámult el mellettem. Lassan hátrafordultam, és egy nőt láttam közeledni felénk. A cseresznyét, amit készültem bekapni majdnem teljesen elejtettem. Ez a nő gyönyörű volt. Egyszemélyes hadseregként vonult át a tömött termen. Barna haja bonyolult frizurába volt összerakva. Valóságos mestermű. Barna szemei sziklaszilárdan csak Drewre fókuszáltak. Az említett most megérintette a kezemet és riadtan nézett le rám.

- Bármit is mond...ne törődj vele. – összeszorított állkapcsa elárulta, hogy nem örül a nőnek. Valószínűleg az anyja az. Nagyon hasonlítanak egymásra.

- Andrew! – nyávogta nyájasan mikor odaért hozzánk. Engem még csak észre sem vett. Csupán egy leereszkedő pillantásig léteztem számára. Gazdagok...

- Anyám!- olyan merev volt a teste, mintha csak egy márvány szobor állt volna mellettem. Nem szeretem a szóban forgó cicaharcokat, de ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem Drewet, állok elébe! Birtoklóan átkaroltam egy karját és hozzá préseltem magam. Drew kissé megenyhült és átkarolt engem.

- Ki ez? – fröcsögte és undorodva végigmért. Haladunk! Legalább elismeri a létezésemet. Ez is valami.

- Ő Valery Cox. – Drew izmos karja a derekamra fonódott, de most semmi erő nem volt benne. Nekem kellett őt támogatnom. – A párom. – mikor ezt kimondta a nő hitetlenkedve nézett le rám. Tekintetét rabul ejtettem. Néma üzenetet küldtem felé. Nem engedem, hogy hozzá érjen! Biztos vagyok benne, hogy Drewnek is vannak problémái. És ezeknek a gondoknak egyenesen ez a perszóna az okozója.

- Örvendek. – erőltetett mosolyt magára. – Ha nem bánod beszélnék a fiammal. – nyúlt felé, mikor közbe avatkoztak.

- Natalie. – mennydörögte Mr. Idősebbik Frewen. Kék szemei villámokat szórtak, rideg aurája körbe lengett minket. Mindebből a pokoli családi életből mindenki más kimaradt. Mintha nem is vették volna észre, hogy ez a kettő mindjárt egymásnak esik.

- Gareth. – fintorgott újfent a nő.

- Menjetek. – szólt felénk, de egy pillanatra sem szakította el tekintetét a nőről. Most nem lennék a helyében.

- Gyere. – suttogtam Drewnek, de ő csak állt ott üveges szemekkel. Keze megremegett. Kezdett megijeszteni.

- Rendben. – lehelte végül és hagyta, hogy kivezessem őt a mulató emberek tömegéből. A hűvös őszi -lassan téli- éjszakai levegő megcsapott minket. Csak állt ott és nem csinált semmit. Nem szólt. Nem mozdult. Kezeimet lassan az arcára helyeztem, amitől, mintha egy hosszú álomból ébredt volna.

- Drew.

- Ne haragudj. Nem számítottam rá, hogy megjelenik itt. – félre fordította a fejét és nem nézett a szemembe.

- Semmi baj. Én itt vagyok. - Erre már felfigyelt. Megvillantott egy félmosolyt. Kilazítottam a nyakkendőjét, ami már csak lazán lógott a nyakában.

- Jobb?

- Sokkal.

- Tudod...kezdem megérteni miért nem akartál magamra hagyni mikor arra kértelek téged. – kapaszkodtam a zakójába és a mellkasát néztem. A lassan egyenletessé változó lélegzetét hallgattam.