Miraculous Photographer (szünetel)

•első•

Talán a legszebb nap a csütörtök. Olyankor semmi, de semmi dolgom nincsen az ég világon. Hosszan elnyúló lusta napot tarthatok, ágyban fetrengéssel, sorozatozással vagy éppen közösségi oldalaim igazgatásával. Tulajdonképpen csak csütörtökönként csinálom azt amit szeretnék.
Ez bizonyára furcsán hangzik, de ilyen az amikor az ember modell. Gyerekkorom óta vagyok benne ebben a szépségesen szörnyű szakmában és mit ne mondjak, így 26 éves koromra elfáradtam. A folytonos ugrálás, a diéta az, hogy olyan embereknek pózoljak akik csak bábunak látnak. Belefáradtam.

De ma csütörtök van! Ilyenkor semmi nem zavarhat meg. Éppen balról, jobbra fordultam és azon gondolkoztam talán felkelhetnél reggelizni, amikor halk kopogás rázta fel a szobát. Felsóhajtottam, majd visszanyeltem a feltörekvő káromkodás hullámot, és kikiáltottam.

  - Tessék? - hangok szokatlanul rekedt volt, fáradt. Nem állok készen arra, hogy ma dolgozzak vagy csak egyszerűen emberek közelében legyek. Halkan nyílt az ajtó, mögötte Natalie apám kiskutyája, aki a mai napig nem fogadja el, hogy felnőttem. Anyám helyett, anyám volt mindig is a mára már középkorú nő, de mostanra idegesít, hogy túlontúl szívén viseli a sorsom.

- Adrien, édesapád elindult a New York-i útjára. Arra kért, hogy tájékoztassalak arról, egy hét múlva köteles vagy követni. - Egy pillanatra pillantottam csak rá, majd intettem neki, ami csak annyit jelent, hogy tudomásul vettem. Annyiszor fontoltam meg, hogy elköltözöm, de soha nem mertem meglépni. Illetve az a tény, hogy apám az év 365 napjából 360-at mindig másutt tölt, egészen elviselhetővé tette az itt tartózkodásom.
  Szóval most jobbról balra fordultam. A kedvenc napom a csütörtök és ezen semmi és senki nem tud változtatni!

•••

   Péntek reggel csak egyetlen rosszabb dolog van egy fotózásnál: hogyha még interjút is készítetnek velem közben. Fárasztó előre betanult válaszokat szépen mosolyogva, kedveskedve és flörtölve elmondani. Miért nem adhatnám önmagamat? Bizonyára a riporter is megértené ha a ,, Mondja csak mr.Agreste melyik részét élvezi a legjobban a fotózásnak?'' kérdésre annyit felelnék: amikor vége.

- Melyik ruhadarab a kedvence uram? - a nő arcán az a tipikus mosoly ült mint minden nőén akivel valaha beszéltem. Sejtelmes vagyok, figyelj rám kérlek! De ez mind csak a külsőmnek szól, meg annak az állarcnak amit hordok.

- Ha egy ruhadarab jól el van készítve, teljesen mindegy, hogy az most egy ing vagy akár zokni. - aki ezeket megírja nekem, valami hihetetlen barom. Most meg majd jól idézgetik a kis fiatal divattervezők az én nevem alatt. Istenem annyi baromságot kötöttek már a nevemhez, amit becsődölt írók firkáltak le nekem...
Az interjú végén kezet fogtam a nővel majd, pózoltam két kép erejéig. Végül a kocsimhoz tereltek ám mielőtt elérhettem volna, vaku villant valahol mellettem én pedig reflex szerűen arra kaptam a fejem.
A gép mögött apró fekete hajú lány állt és ahogy elemelte arca elől azt is láthattam, ahogy kék szemei ragyognak.

- Azt mondták nem lehet rossz képet lőni Adrien Agreste-ről! - kiáltott.- Én megpróbáltam, sikerült! - széles mosolyra húzta ajkait, majd futásnak eredt. Nem szoktam hozzá, hogy csak úgy leszólítsanak egy engedély nélküli fotó után. Olyan ismerős volt a lány, de mégsem tudtam hol láttam már. Nem volt különleges arca. Lehet, hogy csak tömegben láttam valamikor. Mielőtt a gorilla utána eredt volna, leintettem. Nem volt miért elkapni. Egy kép nem a világ.

Csak azt nem gondoltam, hogy ezt mi követi.