Sárkányos Élet (szünetel)

«Part 1»

Kicsi faluban élek de imádom. Szeretek anyával a konyhában sütögetni finom kalácsot, és apával megetetni az állatokat.

- Apa, apa!

-Igen kincsem?-Guggolt le hozzám apa.

-Nézd Nelli megint tojt egy tojást!-Mutattam apának a tojást ami alig fért el a kicsi kezemben.

-Ügyes vagy!-Simogatta meg a fejem.-Keressünk még tojást hogy anya megtudja csinálni a tortát.-

-Oké!-Mondtam és visszamentem a tyúkokhoz. -1 2 3 4 és itt van az 5.-Gyorsan megfogtam a sok tojást és apának adtam. ő berakta egy kis kosárkába majd a kezembe adta hogy vigyem anyának. Így is tettem.

-Tessék!-Adtam anyának a sok tojás.

-Oh milyen ügyes vagy! Akarsz segíteni epret szedni?-Kérdezte Anya.

-Igen!!!

Elindultunk a kertbe és elkezdtünk epret szedni.

-Úgy mit fogok a tortába tenni ha mind megeszed?-Nézett rám anya.

-Bén mem is eszem meg...-Mondtam teli szájjal.

-Hát pedig nekem nagyon úgy tűnik.-Mosolygott anya a maszatos számon. Én is mosolyogtam.- Na gyere vigyük be.

Azzal bementünk és elkezdtük megcsinálni a tortát. Persze én is segítettem. Nagyban kavartam mindent. Majd a sütőt néztem amíg kész nem lett a torta. Mikor kész lett mind a hárman ettünk belőle.

-Finom!-Mondtam.

Nagyokat nevettünk. Aztán kimentünk lovagolni. Igen én már 6 évesen lovagoltam. Elmentünk az erdőbe a patakhoz. Onnan szoktunk vizet hozni. Mikor megtöltöttük az edényeket visszamentünk...

Persze jó lett volna ha ez sokáig tart...

Éppen az oviból szaladtam haza egy virágkoszorúval amit anyának csináltam az oviban. Mikor kinyitottam az ajtót. Anya és apa az ágyban feküdtek. Biztos álmosak...

-Szia anya! Nézd mit hoztam!-Mutattam fel a koszorút. Anya lassan rám nézett. Szemei fáradtak és karikásak voltak.

-Szia, kicsim. Nagyon szép.-Mosolygott de nem úgy ahogy szokott.

-Mi a baj?-Kérdeztem szomorúan.

-Apa én én betegek vagyunk...-Mondta és tekintetét a plafonra szegte.

-Akkor majd én meggyógyítalak titeket!-Mosolyogtam. Megfogtam Anya és Apa fejét...forró. Fogtam 2 törölközőt a kis sámlim a mosogatóhoz húztam. Felléptem, megengedtem a vizet és bevizeztem a törölközőket. Majd Anya és Apa fejére raktam. Megkönnyebbülten  felsóhajtottak.

Több héten át gondoztam anyáékat, levest csináltam, gondoztam az állatokat apa helyett, mindig cseréltem a fejükön a törölközőt, és friss virágot szedtem. Minden nap siettem haza. De egyik nap mikor hazamentem nagy tömeg volt a házunkban. Az első gondolatom az volt hogy biztos valami party van. Mikor megérkeztem mindenkitől sajnálkozó pillantásokat kaptam. De miért néznek így? Mikor odamentem anyáékhoz már tudtam. Apa és Anya meghaltak.

-A-Anya...ne csinál ébredj fel...Apa!-Sírtam...

-Most mi lesz szegény lánnyal?-Hallottam mögülem.

-Senki nem tudja örökbe fogadni?

-Akkor az árvaházba kell vinni!

Á-Árvaház? NEM!!!

-Hé Luna.-Guggolt le mellém egy nő.-Pakolj össze rendben? Most el kell menned.-Mosolygott...mintha jó helyre mennék...

-Nem!-Durciztam be.-Anyával és Apával maradok!

-Nem lehet kicsim...-Mondta a nő.-Kérlek pakolj be.

-Nem!

Végül a nő bement a szobámba és elkezdett helyett pakolni. Mikor kész lett felkapott engem és betett a kocsiba. Majd elmentünk az árvaházhoz. Ott egy újabb nő vett át. És egy szobához kísért. Amint kinyitotta csomó velem egy korú gyereket pillantottam meg. Valaki ugrált az ágyán máshol egy-két lány babázott. És a többi fiú meg verekedett. Nekem nem tetszett...én vissza akarok menni a nyugodt kis házba...Anyával és Apával. A nő odakísért az ágyamhoz. Pont az ablak mellett volt. Távolabb a többi gyerek ágyától. Szerencsére. Kinyitottam a kis bőröndöm. Szerencsére benne volt a plüss nyuszim. Átöleltem és megpusziltam majd visszaraktam a bőröndbe.

-Gyerekek vacsora!-Halottam egy férfi hangját. A többi gyerek egyből elkezdett lefele futni én követtem őket, bár nem voltam éhes. Az ebédlő egy nagyon hosszú asztal volt. Én beültem az egyik ablak melletti helyre. Elém rakták az ételt de nekem nem volt étvágyam...így eltoltam azt. Csak néztem ki az ablakon. Eszembe jutott a tortázás Anyáékkal. A tojásszedés... Észre se vettem hogy mindenki elment. Én csak itt akartam ülni. Éreztem hogy elerednek a könnyeim.

-Miért sírsz?-Hallottam meg egy fiú hangját. Ránéztem.

-Mert a szüleim meghaltak...-Mondtam szomorúan. A fiú 11 éves lehetett.

-Nem kéne sírnod...-Mondta miközben a lépcsőn ült.

-De ha fáj!-Emeltem fel a hangom. Erre a fiú felállt

-Akkor sem kéne sírnod...Csak a gyengék sírnak. Te gyenge vagy?-Nézett rám egy kicsit mérgesen.

-Nem!-Mondtam ekkor mellém lépet és megsimogatta a fejem.

-Akkor ne sírj.-Azzal elment. Én pedig letöröltem könnyeim.

Erős vagyok! Elindultam a szobámba.