1. Csokoládé

5.4K 291 42

- Umi-niichan! Kelj fel.- hallom meg a már jól ismerős, vékony, csillingelő hangot.

- Aoi-chan...- ásítozok a takaróból kibújva.- Jó reggelt!

- Neked is jó reggelt. Gyere le reggelizni!- mondja a hosszú, fekete hajú lány, majd kimegy.

A nevem Ishikawa Umi. 16 éves vagyok, első éves. Én vagyok az egyetlen fiú a családban. Jelenleg négy emberrel élek együtt. Az első, a kishugom, Ishikawa Aoi. Csak két évvel fiatalabb nálam, általános iskolás. A második, a nővérem, Ishikawa Honoka. Jelenleg ő tart el minket. Csak nemrég költözött haza, miután szakított a volt barátjával, egy Fumi nevű alakkal.

A harmadik nem más, mint az anyánk, Ishikawa Natsuki. Amióta az apánk meghalt, nagyon megváltozott. Magába fordúlt és szinte nem is látjuk. Csak Honoka-neechannal beszélget, amíg a nővérem ételt visz neki. Ő vigyáz a házra, amíg mi suliban vagyunk vagy dolgozunk.

Ez is csak egy átlagos nap a családunkban. Ahogy felkelek, magamra veszem az egyenruhámat, és a nyakkendőmmel babrálok. A szoba azúrkék falairól rajzok néznek le rám. Némelyiken tájak, míg másokon emberek vannak. A kicsi szoba mindig is az enyém volt. Nem szoktam beengedni senkit, de a testvéreim néha bejutnak, de legalább nem űlnek sokat.

Lebaktatok a konyhába, ahol a nővérem dudorászik a reggeli csinálása közben. Én és a nővérem kevés dologban hasonlítunk. Neki barna haja van, amit örökké feltűz, mivel titkárnő. Nekem fekete hajam van. Én a rajzoláshoz értek, ő a számokhoz. Azonban ő mindig tudja, mit kell mondania. Ha valami bajom van, mindig hagyja, hogy kitomboljam magam, utána csak megölel, és azt mondja, minden rendben lesz.

A hugom és köztem több a hasonlóság. Ő is akárcsak én szeretünk futni. Habár én csak azért sietek, hogy elérjem a metrót. Kűlsőre is megegyezünk. Ő mindíg tudja, hogy mit kell mondania, hogy felvidítson. Sosem tudom, hogyan csinálja. A testvéreim között hatalmas az öszhang. Hiába, a lányokat csak a lányok érthetik meg.

- Kész is!- mondja a nővérem, majd leteszi elénk a reggelit. Egy tálcával a ház hátsó részébe sétál. Ott van anya szobája.

- Hé, Umi-niichan...- a hugom szomorúan eszi a rizset, miközben elbambúl.

- Mi a baj Aoi-chan?- simogatom meg a kislány fejét.

- Szerinted kijön abból a szobából anyu valaha?

Az anyánk egyedűl Honoka-neechant engedi be magához, még minket sem akar látni. Szinte be se mer engedni. Honoka-neechan szerint jobban lesz, de ahhoz idő kell. De mindannyian féltsük anyát...

- Ne aggódj Aoi-chan!- ölelem meg a kishugom.- Nem lesz semmi baj!

- Umi-niichan! Igérd meg, hogy sosem fogsz megnősűlni!

- Ugyan már...- nevetek fel.

Az sohasem fog megtőrténi. Nem érdekelnek a lányok, de a fiúk sem. Igazából mindig is furának tartottam, hogy sem egy lány, sem egy fiú nem tud lázba hozni. Fogalmam sincs, hogy heteró vagyok-e, vagy sem, de a szerelem nem az én asztalom.

A metrón űlve tovább gondolkodom Aoi-chan mondatán. Vajon, lesz valaha, valakim? Mikor felnézek, egy ismerőst látok. Az egyik osztálytársamat, Narimiya Haru-t. Nem messze mellettem űl, és zenét hallgat. Az a vörös fejhallgató örökké nála van. Nagyon halvány barna haja miatt mindenki ismeri a suliban, úgy tudom, hogy ő is rajta van a lányok "Jó pasi listáján".

Nem tudom mennyi ideig bámúltam, de rámnézett. Fekete szemei belémhasítottak egyszerre voltak hidegek és barátságosak. Mégsem tudom eldönteni, melyikben bízzak. Narimiya az a típusú srác, aki az órák 80%-át átalussza. Az egyetlen óra amin ébren van az a tesi, meg az osztályfőnöki. Plusz talán a klubtevékenységek. Még egy szót sem váltottunk egymással.

A suliba érve elkezdődik az első óra, az ofő. A fal melett ülök, de hátrasandítok és a már jól megszokott képet látom Narimiyáról, amint alszik. Halkan sóhajtok egyett, majd ismét előrefordulok.

Ebédszünetben is csak a helyemen rajzólgatod, ami idevonz pár osztálytársat. Unottan fírkálok a füzetembe, arra várva, hogy történjen valami. Pár lány és fiú megjelenése után még Narimiya is felbukkan, kezében egy dobozzal.

- Narimiya-kun! Az Pocky?- egyik lány oztájtársunk szólítja meg a fiút.

Én is odanézek. Ajkai között lassan eltűnnek a csokirudak ahogyan majszolgat. Nem kínál meg senkit, csak csöndben áll. A lányok tovább beszélnek.

- Hé! Ismeritek a Pocky Challenge-t?

- Az mi?- kérdezem. A lány előveszi a mobilját, majd egy videót mutat nekünk.

- Srácok csókolóznak ropievés közben?- foglalom össze a látottakat.

- Igazából nem csak srácok szoktak, fiúk lányokkal, lányok lányokkal..

- És fiú fiúkkal?- kérdezem.

- Miért nem próbáljuk ki?- egy kellemesen mély hangot hallok. Nem ismerős, majd mikor Narimiya ajkai közöt egy Pocky-t látok, amelyenek végét az én számba nyomja, kitágúlnak a szemeim.

- Hmp!

Tiltakozni sincs időm, mert Narimiya tovább rágja a Pocky-t és egyre közelebb kerülnek az ajkaink. Már csak centik vanak hátra, mire egy mozdulattal eltöröm a csokirudat. Már örűlnék annak, hogy megmenekűltem, de Narimiya ráharap a pici csokira, és összeérinti az ajkainkat.

Hátrálni akarnék, de kezei a hajamba fonódnak és még közelebb húz magához. Nyelvével befurakodik az ajkaim közé, s végigjárja a szájam minden zegzugát. Folyamatosan a mellkasát csapkodom, hogy eresszen már el, miközben az emberek minket bámúlnak.

Édes, és csokoládé ízű ajkai a falhoz szegeznek. Miután megunta az ütögetéseimet, megragadta a kezeim és lefogta őket. Már annyira forrón csókol a nyelvével, hogy a szemeimet is le kell csuknom. A fülemben hallom a pulzusom őrűlt dobbanásait, amitől csak még zavartabb leszek, lábaimmal vadúl kapálok, hogy kiutat találjak.

A csengő hangja ment meg, aminek hála Narimiya meginog, így le tudom lökni magamról, majd menekülőre fogom és kirohanok az osztályteremből. Egyenesen a mozsdóba megyek, ahol magamra zárom az ajtót és hevesen veszem a levegővételeket. Arcom olyan vörös, hogy már alma is lehetnék. Idegesen rángatózok, miközben visszagondolva a csókra könnyek buggyannak ki a szememből. A fal mentén kapkodok a levegő után arra gondolva, hogy...

Ez meg mégis mi a franc volt!?

PockyRead this story for FREE!